Úgy hozta a sors (vagy a véletlen?), hogy gyerekjáték volt megtanulnom írni. Legalábbis a betűket. És kinyílt a világ! Mindent, érted?, MINDENT! papírra lehet vetni betűkkel. Ma már persze papír helyett monitort és kütyüket kellene mondanom (írnom) – és ez, bizony, megváltoztatta a világot. Ám az mégsem változott, hogy egyre csak születnek olyan emberek, akiknek muszáj írniuk. Muszáj. Nincs mit tenni. Ágálhatnak akár e Jónások a sorsuk ellen, éhezhet lelkük másként nyugodalmat, azt csak akkor lelik meg, ha beteljesítik a sorsukat. Ha írnak. És ha írva találnak magukra. Előbb magukra, saját valódi énjükre, de aztán így másokra is. Mert még többen születnek olyanok, akiknek meg muszáj olvasniuk. És a világ akkor van egyensúlyban, ha írók és olvasók egymásra lelnek. Világokat és életeket átható bújócska ez. De az „ipiapacs” (értsd: ihlet), amikor végre megtalálja saját bujkáló hangját és mondandóját valaki, vagy amikor egymásra talál néhanapján író és olvasó, az katartikus, mennyei is lehet.
Most játsszák a mozik (és ne tévedjünk: a filmek többségét is először megírják…), szóval most játsszák a magyar mozik a Véletlenül írtam egy könyvet c. filmet. Bájos, napfényes, csupamosoly családi film. Egy tizenéves „földönkívüli” kis-nagylány a jó rég elvesztett édesanyja utáni emlékeit kutatva cseperedik afféle íróvá. Viszonylag könnyű dolga van, mert „egyébként” élete minden más szelete és szereplője már-már idilli (hogyne, hiszen holland sikerkönyv a magyarított mozi kiindulópontja). A filmbéli kiskamasz Ninát a kiváló szomszéd néni avatja íróvá végül, igazán kreatív képi világ és kedves „kalandok” közepette. A film bájos, tejszínhabos, könnyű és szerethető, ha némi érzelmi forrócsokira vágyik a család a hideg napokon. Írhatnám mondjuk azt is, hogy hazug, hiteltelen és idegesítően steril alkotás született, de miért tennék ilyet? („Miért legyek én tisztességes?… Miért ne legyek tisztességes!” – morfondírozott el valami hasonlón úgy 90 éve József Attila honfitársunk.)
A magyar mozifilm ürügyén mindazonáltal megkerestem némely maglódi írástudókat: ők hányadán is állnak mindezzel? Megtudakolni, hány évesen kezdték szárnyukat bontogatni, oroszlánkörmeiket reszelgetni? Meg hogy könnyű volt-e az írástudóvá válás útja? Segített-e ebben nekik valaki a szomszéd nénik közül? És vajon írtak-e már „véletlenül” könyvet? Hányat nem véletlenül? Játszik-e egyáltalán a véletlen bármi szerepet abban a folyamatban, nevezzük most mondjuk alkotásnak, amely kinek-kinek kínkeserves, kinek meg könnyed vagy épp kirobbanó?
Fodor Ákos „verse”
A legfiatalabb korban Vaskó Ági „fogott a húrok pengetésihez”. Úgy emlékszik, 8-9 éves lehetett, amikor libalegeltetés közben ihletet kapott: „Akkor szorgalmas voltam, és így visszaolvasva a verseket, érzékeny lelkületű is, hisz a Vietnámi anya c. az akkori megrázó eseményekről szólt.” Versei felkerültek az iskolai faliújságra is, sőt, akadt olyan közöttük, amelyre Padisák Mihály versben válaszolt a rádióhullámokon a Miska bácsi levelesládájában. Ezután viszont Ági évtizedekig húzódó nagy szünetet tartott: legközelebb „csak 2010-ben jöttek elő a rímes gondolatok”. A filmbéli Ninától még alig néhány évvel idősebb Bánhegyi Szofi sem várta meg a kamaszkort: „9 évesen egy szép délután leheveredtem a tévé elé, és a parkettán hason fekve belecsöppentem a legnagyobb áldásba, amit az Élettől kaphattam.” A már a katedra túloldalán lévő Berencsi-Eke Csilla ugyan kamaszkora óta kacérkodott az írással, de verseit és novellát csak az íróasztalfiókja ismerhette meg. „Később a főiskolán is megmaradt ez a szokásom, de ott már a főiskolai újságban meg is jelentek a verseim.” Nem skatulyázta be magát: „Többször írtam szónoki beszédeket, amelyeket az ELTE Országos Retorikai versenyén elő is adtam. Egyszer még országos 9. helyezést is sikerült elérni.” Végül az Anyasebek c. könyve „tette fel az i-re a pontot” 2015-ben. A valószínűleg legtermékenyebb maglódi szerző, Radosza Sándor 16 évesen látott a novellaíráshoz. Regényhez viszont „csak” 40 évesen fogott. „Korábban hiányzott az élettapasztalat, és a hiteles történelmi adatokhoz is csak a rendszerváltás után fértünk hozzá” – fűz ehhez magyarázatot. Nem a klasszikus utat járta be Zsámboki János: „2003-ban jegyeztem le először azokat az oldalakat, amelyek azután az első könyvem alapjául szolgáltak 2018-ban. Tehát 36 évesen próbáltam ki magam, és nem voltam elégedett a teljesítményemmel.” Akkor elakadt a történettel is. Nem adta fel: „51 esztendővel a hátam mögött elővettem a régi írást, és kihoztam belőle mindent, ami így már bőségesen elegendő lett, hogy a Püski Kiadó a legjobb ajánlatot adja rá.”
A vásznon Nina némileg döcögősen halad ugyan első műve felé, de azért azt nem nevezném kínlódásnak. Pedig hiába szabadít meg, könnyít sokunkon esetleg, amit papírra vetünk (hisz bentről kikerül), gyakran mégis kínkeserves pontosan azt és úgy megírni, ahogy szeretnénk. Szofi tapasztalatai még mások: neki könnyű dolga volt. „Nem azért, mert írni könnyű, hanem mert egy gyereknek az. Egy gyerek nem gondolkodik, nem agyal a dolgokon, nem zavartatja magát semmin és senkin, csak kiírja, ami a lelkében van, és már megy is tovább játszani.” Ági is hasonlót élt meg – akkortájt: „Gyermekfejjel nem volt nehéz írni, de 57 évesen, már meggondoltabb az ember, és nem vet mindent papírra.” Sándort nem a kor fogta vissza: „Bátran fogtam hozzá, ám amikor elolvastam Maupassant, Csehov és Móricz, a világ három legnagyobb novellistájának könyveit, akkor abbahagytam a rövidebb művek írását.” Csillának a saját tapasztalat, életesemény adta fel a leckét: „Nem volt könnyű, mivel a könyv megírása egyben egy traumatikus élményem feldolgozása volt.” János a legszerencsésebb alkat: „Ilyesmivel sohasem volt problémám. Amikor írok, szárnyalok és alig érem utol magam. Persze, volt már arra is példa, hogy a forrásanyagok feldolgozásával egy időben, párhuzamosan és feszített tempóban készült a történet is.”
A filmbéli Ninának a szomszédba kellett csak mennie a segítségért, a tanulásért. De a valóvilágban is akadnak szép számmal íróoskolák, tanfolyamok, online-orákulomok. Radosza Sándor azonban nem hisz a Lackfi-féléknek, még a jóindulatukban sem: „Szerintem írást nem lehet tanítani, bár sok stúdió, sőt egyetem is indít kurzusokat. Nyilván pénzlehúzási célból. Segíteni sem lehet, de lehet, sőt kell motiválni, biztatni a szerzőt, és a még kiadatlan kézirat előolvasása során rámutatni a hibákra.” Zsámboki János némileg másképp fogja fel a segítséget: „Bár volt ilyen felkérés, de soha nem jutott volna eszembe, hogy közösen dolgozzak valakivel. Keményfejű, konok ember vagyok. Csakis az általam mélyen tisztelt szakmunkák és szakemberek befolyásolhatnak a forrásanyagok lapjairól!” A hölgyek helyzete már inkább összecseng. Vaskó Ági majdnem ugyanazt mondja, mint Bánhegyi Szofi. Előbbi így emlékszik vissza: „Kezdetben a Poet oldalon osztottam meg az írásaimat, és az ott elhangzott kritika segített egyre jobban írni. A legnagyobb segítséget azonban a sok olvasás nyújtotta, hisz így ismertem meg a Nagyok verseit, versformáit.” Utóbbi is arról számolt be, hogy ugyan rengeteg ihletet, ötletet és támogatást kapott másoktól, meg mások könyveitől, noha közvetlenül az írásban egyedül volt. Berencsi-Eke Csilla hasonlóképp maga írt, ugyanakkor hozzáteszi: „azonban a könyv létrejöttében számtalan édesanya volt segítségemre, hiszen a vallomásaik nélkül nem született volna meg az Anyasebek.”
Azt természetesen nem árulhatom el, mennyire igaz vagy nem igaz e körkérdés ihletét adó cím, a Véletlenül írtam egy könyvet. Az azonban feltűnő, hogy a „véletlenre” utaló felvetésre kaptam a legkarakánabb feleleteket. Talán Szofi a legmegértőbb ezzel a tényezővel, mintegy az ihlettel azonosítva: „Írtam már szinte véletlenül könyvet. A Kamaszdolog – Fekete Madarak c. verseskötetem például abszolút a semmiből, egy hirtelen visszavágásként kelt életre, egyáltalán nem volt betervezve, és nem is igazán volt ráhatásom arra, hogyan alakult… Ha egy könyv meg akar jelenni, akkor meg kell jelennie. Összerakja saját magát, és bárhogy máshogy mozgatnád a szálakat, az többé már úgy nem jó. Csak úgy jó, ahogy a könyv megalkotta saját magát. Mintha egy varázslat lenne, ami magától születik.” Csilla nem hisz a véletlenekben, inkább sorszerűnek érzi könyve születését: úgy véli, „mindennek megvan a maga célja, helye és ideje. Az én lelkemnek szüksége volt akkor arra, hogy támaszt, megértést találjon, és a sok-sok beszélgetésből kiderült, hogy a problémáimmal nem vagyok egyedül, így egyre többen lettünk, akik szerettünk volna beszélni a szülésélményeinkről. Akkoriban nem volt Magyarországon hasonló könyv, így hiánypótló könyv született.” Ági válasza fekete-fehér: nem véletlen, de „szép lassan összejött öt könyvre való”. Jánost egyenesen jókedvre derítette a provokatívnak tűnhető kérdés: „Ezen hadd kacagjak! Erre magad is tudod a választ, hiszen komoly írásaid megszületésének kevés köze lehet a véletlenhez, nem igaz?” (Zárójelben válaszolok: azt hiszem, nem igaz.) Mindenesetre János eddigi hét könyvének így nem sok köze van a véletlenekhez. „Az utolsót pedig életem utolsó napján szándékozom befejezni” – hangzik az ars poetica. Sándor is Jánossal ért egyet: „Jól hangzik, hogy nem is akartam én könyvet írni, csak szembejött velem az utcán a vándor-bibliaárus… Meg, hogy én meg sem jelentettem volna, csak bérmakeresztanyám elküldte a kiadónak… Ezek álságos marketingfogások! Mindig tudatosan választok témát. Szerelem, család, egyén és társadalom stb. A korrajz pedig a háttér, de azt is jól meg kell formálni. A Heten voltunk a szélben című regényemhez pl. két évig kutattam a 20. századi Közép-Európa valós történelmét.” Így aztán csöppet sem bízta a véletlenre, hogy Amerikában két könyve jelent meg, Tajvanon eggyel nyert egy ezüstérmet, itthon pedig hat látott napvilágot.
A véletlenek bizonyos szerepét tovább firtatva Radosza Sándor úgy gondolja: „A véletlennek mégis óriási szerepe van a könyveim keletkezésében. A Kisasszonyok völgye c. regényemet véletlenül jól fogadták az olvasók. Ha annak nem lett volna olyan kedvező visszhangja, biztos, hogy nem írtam volna meg a következő két regényemet. Újságíróként pedig két tényfeltáró cikkemmel két nagy írót inspiráltam annak idején könyvírásra.”(Az egyik József Attiláról és halálos vonatbalesetéről, a másik Bíró Lászlóról, aki Goy Andorral közösen találta fel a golyóstollat.) A költői véletlenszerűségek megnyilvánulási módja pl. a spontán válaszvers. „Azokban nagyon jó vagyok – árulja el Vaskó Ági –, persze, ha rá vagyok hangolódva a kedves költőtársra vagy a versére. Nagyon szeretek feladatokra írni, versformákat alkalmazni, időmértékes hexametereket faragni, mert ez játék, fejtörés. Persze ha megszólít egy látvány vagy egy érzés, akkor azt is ki kell írnom magamból. Hiszen még mindig empatikus ember vagyok.” Vajon véletlen vagy sem, hogy a legfiatalabb Bánhegyi Szofinak és a tapasztalt Zsámboki Jánosnak végső soron egybecseng a véleménye, amikor előbbi azt mondja: „A véletlenek mindig jól megmozgatják az ember fantáziáját, vagy így, vagy úgy. Sok ihletet lehet meríteni a velünk megesett, váratlan helyzetekből, és a legcsavarosabb szálakat tudják a történetekbe fonni a saját tapasztalataink.” Utóbbi pedig ezt: „Aki a regény műfaját választja, annak tekintélyes mértékben van módja rá, hogy ötletszerűen gombolyítsa a fonalat, bár a történelmi regény, kissé mégis behatárol. Szerencsés esetben, jó képzelőerővel, az ember nagyokat kalandozhat. Leginkább azonban az szokott előfordulni, hogy az általam szőtt fikcióról kiderül, hogy az maga a könyörtelen valóság volt. Természetesen, ennek titka leginkább a logikai levezetés sikeressége lehet.”
Az biztos nem a véletlen műve, hogy a nemrég 80 éves korában elhunyt magyar író több mint 800 könyvet írt. Nem mintha a mennyiség önmagában számítana. A citatum.hu 247 idézetet sorjáz ehhez a véletlenről – vagy arról, hogy nincs olyan. A szilárd hit ugyanis valószínűleg fenekestül felforgatja az egész teóriát. Mert az írás teremtés. És ajándék. Meg kegyelem. De nem muszáj ám nekem hinni. Csak olvasni kell. Meg írni.
Varga Zoltán
„Film-sorozatunk” első darabja az És mi van Tomival? c. Till Attila-film kapcsán kerülgeti az alkoholizmus maglódi helyzetét: És mi van Maglóddal?
A második pedig a Futni mentem c. Herendi Gábor-alkotás nyomán helyi futókörképet vázol: Futni mentem Maglódon. Mindkét írás a Maglód Hangja oldalain látott napvilágot.
