Március 2-án a Budapesti Operettszínházban került sor a néptáncosok országos téli ünnepére, a Martin György Néptáncszövetség által évtizedek óta megrendezett reprezentatív bemutatóra, a Néptáncantológiára. A műsorban csaknem 500 néptáncos és népzenész lépett színpadra, és elevenítette meg a Kárpát-medence kivételesen szép folklórját.
A számos maglódi táncost is felvonultató Bem Néptáncegyüttes a Baluzsa-járók című koreográfiával lépett fel. Művészeti vezetőjük a városunkban élő és oktató Kis-Demeter Erika és Kis István. Erika régi álma vált valóra a sok évnyi kutatómunkát rejtő koreográfiával, amelyet a szülőföld iránti szeretet, tisztelet és elhívás eredményeként állítottak színpadra: egy erdővidéki téli népszokást, a híres kecskejárást dolgozták fel, Vargyas, Székelyszáldobos, Felsőrákos, Ürmös táncaival fűszerezve.
A Maglódi Domján Edit-díjjal kitüntetett művész-oktató házaspár 2005-től 2008-ig próbavezetője, 2008-tól 2018-ig művészeti vezetője volt a Kacamajka Táncegyüttesnek. Közösségi oldalukon számoltak be a fellépés utáni elismerésükről: „20 éve élünk Magyarországon, szintén 20 éve vezetjük az idén 50 éves Bem Táncegyüttest… Az idei Néptáncantológián nagy megtiszteltetésben részesültünk. Mi vehettük át az év Művészeti Vezetői Nívódíját.”
A díjat Diószegi László, a Martin György Néptáncszövetség elnöke adta át a házaspárnak több éven át tartó magas színvonalú együttesvezetői, néptánc-pedagógiai és alkotói munkájuk elismeréseként: „Minden alkotásukban, mozdulatukban, lélegzetükben ott van a szülőföld, Erdély üzenete” – mondta laudációjában. A Néptáncszövetség művészeti vezetői nívódíját (Paál Sándor tűzzománcművész egyedi alkotását) 1995 óta minden évben a Néptáncantológián adják át.
(Az erdővidéki falvak fonóházi kecsketáncoltató szokásairól a Kriza János Néprajzi Társaság 1996/4. évkönyvében is lehet olvasni: https://www.sulinet.hu/…/pages/006_Pozsony_Ferenc.htm)
Köszönet a fotókért Gorácz Józsefnek (Gorácz fotó).
Forrás: https://www.facebook.com/bemfolk
A háromszéki szokásrendszer legelőbb rétegét napjainkban is a farsang végén gyakorolt szokásváltozatok alkotják. Azok között három fontosabb csoportot lehet elkülöníteni: a) fonóházi, b) utcai felvonuló jellegű és c) karneváli típusú szokásokat.
A fonóházi szokások
A legtöbb háromszéki faluban egészen a második világháború végéig, más helységekben pedig a mezőgazdaság 1962-es kollektivizálásáig fennmaradt a fonó. A férjhez készülő leányos házaknál farsang idején fonó, tollfosztó és paplanvarró kalákákat szerveztek.’
A farsangi időszak utolsó hetében az egy fonóházba járók mulatságot rendeztek. Vaskosabb játékokat játszottak, héjalt kukoricát, süteményeket és mézes pálinkát fogyasztottak. A leányok és az asszonyok fonóházaiban a maszkosok különösen a farsangi víg hetek végén jelentek meg. A tréfásabb asszonyok beöltöztek férfiaknak, a leányok legényeknek, a férfiak pedig asszonyoknak. A legtöbb faluban kéregető cigánynénak, huszárnak, ördögnek, halálnak, várandós asszonynak, bohócnak, vőlegénynek és menyasszonynak, városi úrfiknak és kisasszonyoknak öltöztek be. A maszkurasok csoportját rendszerint egy bekérező kísérte. Ha az alakoskodókat beinvitálták, akkor bent a házban táncoltak, énekeltek, provokálták (pl. bekormozták vagy befestették) a jelenlévőket. A háziak süteménnyel és itallal kínálták meg a játékosokat, kosarukba almát, diót, körtét, tojást, füstölt kolbászt helyeztek. Az alakoskodók arra törekedtek, hogy kilétüket fel ne fedjék, álarcukat le ne tépjék.
Magyarhermányban még 1992 telén is jártak házról házra legénynek, várandós leánynak beöltözöttek. Szárazajtán batyukáknak nevezték a farsangi maszkosokat. Általában akkor öltöztek be menyasszonynak, vőlegénynek és bekéreztetőnek, amikor a fonóházhoz tartozó asszonyok vagy leányok közül valaki nem érkezett meg. Ilyenkor a legények összebeszéltek, gyorsan felöltöztek az említett maskarákba, elővettek egy szánt, amit gazdagon feldíszítettek csengőkkel. Nagy zajkeltéssel bementek a fonóból elmaradt társuk házába, s még az ágyból is kiráncigálták, s ott helyben megtáncoltatták. A háziak itallal kínálták meg a batyukákat, akik az igazolatlanul távol maradó asszonyt hangos énekszóval szánon húzták el a fonóházba.
Erdővidéki falvakban (pl. Vargyason, Felsőrákoson, Székelyszáldoboson, Olaszteleken, Bardócon, Kisbaconban és Magyarhermányban) a fonóházakban kecskemaszkosok is megjelentek. A kecsketáncoltató csoportban rendszerint csak férfiak, katonaviselt legények vagy fiatalabb házasemberek vettek részt.
A maszkos csoportot egy bekérezlelő vezette, aki általában ünneplő székely ruhába öltözött, kezében pedig virágokkal és színes szalagokkal feldíszített botot tartott.
A kecskealakoskodó egy négy lábon álló állat testtartását utánozta. Előrehajolt, a kezében lévő botra támaszkodott, melynek felső felére ráerősítették a fából kifaragott és bőrrel bevont kecskefejet. Annak alsó álla egy zsineg segítségével mozgatható volt, és csattogó hangot adott. Szarvaira kisebb csengőket és díszesen kivarrott zsebkendőket varrtak. Szemeit színes üveggyöngyökből, szakáilát pedig lófarokból vagy kenderből készítették. A legtöbb erdővidéki faluban arra törekedtek, hogy a kecske minél díszesebben legyen felöltöztetve. Hátára földig érő szőttest vagy varrottas pokrócot, csipketérítőket és színes szalagokat helyeztek. Vargyason a gyapjútakaró alá még csipkés szélű fehér lepedőt is tettek.
A fejőpásztor, gazda vagy csobán kifordított báránybőr sapkát és bundás kabátot, székely harisnyát, régebben pedig bocskort viselt. Kezében pásztorbotot tartott, övére pedig nagyobb kolompot kötöttek. Arcát nem födte álarc.
A monyatort vagy pásztorfiút egy kisebb fiú alakította. Ó is kifordított báránybőr sapkát, bundát viselt, kezében szintén botot tartott.
A kecskejárató csoportot egy zenész is elkísérte. Századunk elején furulyával, a második világháború után pedig hegedűvel, akordeonnal vagy ritkábban szájharmonikával szolgáltatta a zenét.
A vargyasi csoportban egy néma szereplő is részt vesz. Bő fehér inget és gatyát visel, amit szalmával tömnek ki. Arcát selyemharisnyából készített álarc födi. Derekára egy övet kötnek, arra elöl murkot, oldalt pedig dohányt tartalmazó tököt erősítenek. Szájában pipát, kezében ostort tart, s azzal tartja távol a bámészkodó gyermekeket.
A csoport élén haladó bekéreztető kopog a ház ajtaján és elmeséli látogatásuk célját, míg a többiek kinn várakoznak. Bardócon ilyen szöveggel kérezkedtek be: „Kecskemétről hoztunk egy szép magyar kecskét, s ha a házigazda megengedné, akkor bevezetnénk. El fogja mondani a házigazda, a gazdasszony és a nagyleány minden titkát” Magyarhermányban így kérezkedtek be: Jó estét adjon az Isten mindenkinek! Volna egy vad kecskénk, amit ha beengednek ide, megtáncoltatnánk ügyibe.” A száldobosi csoport így kérezett be: ,,Messzi fődről jöttünk, nagyon elfáradtunk, egy igazmondó táltos kecskét hoztunk.
Béengedik-e, hogy megfejhessük, met odakünn nagy hideg van és nem akar az istenért se megállani” Olaszteleken verses rigmussal kéreztek be:
Tisztesség a ház gazdájának,
Béke, boldogság, szeretet szálljon erre a házra!
Hogy mi járatban vagyok, azt én elmondanám,
Hogy ha önök az én szavamot meg es hallgatnák.
Nagybardócról hoztunk egy szép táltos kecskét,
Szíves engedelmükkel mii bé es eresztenök.
A legtöbb háznál beinvitálták a csoportot. A kecske furulyaszóra, táncolva lépett be a hajlékba. A zene dallamára fel-felszökdösött, rúgott és megijesztette a háziakat, különösen a félősebb gyermekeket. Olaszteleken egy kanászdallamra táncolt:
Kecskepásztor vót apám,
Pásztor vagyok én is,
Csak a botját hagyta rám,
Boldog vagyok mégis,
Kis ollócskám mellém fekszik,
Együtt szundikálunk estig,
Jóccakát kívánunk.
Vargyason, Száldoboson, Olaszteleken és Bardócon a kecske legtöbbször az elvesztett kecskéit sirató pásztor énekére táncolt:
Elvesztettem a kecskémet,
Megver anyám érte,
Amott látok feketéket,
Vajon nem azok-e?
Hej, azok nem azok.
Azok szenes csutakok,
Többet nem áluszom.
A kecske tánca pattogó, alacsony ugrásokból állt, s mindig erős dobbantásokkal történt, miközben állával ritmikusan csattogtatott. A kecskét alakító legény ezzel az éles, pattogó ugrással haladt előre, hátra, balra vagy jobbra. Tánc közben felsőteste vízszintesen mindig elő volt hajolva, s döfést utánozva ijesztgette a háziakat, miközben szájával ritmikusan csattogtatott, s a kezében tartott bottal a padlózaton dobogtatott.
A fejőpásztor megállította a zenét és a táncot, s bemutatta a kecske tudományát. Megsimogatta, majd kérdéseket intézett hozzá:
– No, mondd meg, édes kecském, hogy a háziasszony dolgos-e?
– A házigazda csalta-e meg a feleségét?
– Fösvény-e a háziasszony?
– A nagyleány férjhez megy-e a farsangon?
– Jó termést ad-e az Isten a házigazdának?
A kecske rendszerint fejének bólintásával vagy állának csattogtatásával válaszolt a feltett kérdésekre. Jutalomként szájába pénzt, gazdájának pedig italt adományoztak.
A kecskejáték központi jelenetét a fejes alkotta. A pásztor odaszólt a monyatornak, hogy fejje meg a kecskét. „No, te fiam, három nyarat és három telet szolgáltál nálam, mutasd meg, mit tanultál tőlem!” A kisebbik pásztor nagyot ütött az állatra, utána leült egy kicsi székre, kezébe vett egy kisebb csuprot és benyúlva a kecske lábai közé, fejest utánozott. A nézők örömére a kecske rendszerint felrúgta őt.
A nagyobbik pásztor előbb szidalmazta tanítványát, majd kucsmáját ráakasztotta a kecske szarvára, megsimogatta, becézgette állatát: „Cége, cége, baluzsa…” Egy zsebében lévő tejesüvegből észrevétlenül tejet töltött a csuporba, s azzal megkínálta a háziakat. A játék obszcén elemekben volt gazdag, hiszen a kecskét alakító legény lába között nagyon sok esetben megfogták annak „titkos tagját”, mire a kecske rúgni, döfni és ugrani kezdett.
A kecsketáncoltatókat étellel, itallal és pénzzel kínálták meg. A bekérező megköszönte az ajándékokat, jó egészséget, jó termést kívánt az új esztendőre.
Az erdővidéki kecsketáncoltatók kivételes tudományukat nemcsak a saját falujukban mutatták be, hanem a szomszédos helységekben is. Valószínű, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy már századunk első felében szélesebb körben elterjedt Erdővidéken a Bardóc környéki falvakban.
Forrás: https://www.sulinet.hu/…/pages/006_Pozsony_Ferenc.htm
