Szétfut kezünk közt az élet rövid ezüst fonala, és csak kapkodom fejem, hova tűnik bársony évek édes zamata. Minden elmúlik, az elveszett rossz is kap egy fájdalmas mosolyt, halványodó árnyalatot. Nagyritkán felötlik egy régi kép, nem is emlékeztem már, hogy megtörtént. Néhány szavad felidéz tarka, színes élményt. A múlt veled hal.
Vagy éppen mégsem? Minap, két régi jóbaráttal csapkodjuk egymás hátát vígadva, mesélünk, mint karcos régi filmből, közös, fakuló képeket, s mondja cimborám cinkos mosollyal: Nem számít a múlt, csak a pillanatnak éljünk éppen most!
Nem egyeztünk, és ma sem alkuszom. Nekem mást jelent a régi, az öreg idő. Szükség van, okulás végett emlékezni, hogy a lélek ébren, éberen ügyeljen, hogy el ne veszítse gyökerét, hogy el ne fújja gyönge szél. Mert ha megveti lábát, és van miből emelni a jövő katedrálisának rettenthetetlen falat, a vihar sem rengeti meg, megingathatatlan lesz az az ember, az a család, az a Nemzet.
Öreg Isten akarata szerint.
Zsámboki János
A szerző felvétele a Madarasi Hargita csúcsán lévő kegyhelyen készült.
