Anka Antal juhász, felesége, Éva és kislányuk, Eszter a város szélén, a Nagyhíd mögött elterülő Nagyréten működő családi gazdaságukban élnek, dolgoznak. Életük szinte idilli, hiszen a maguk választotta, maguk teremtette, nagyrészt önellátó, szabad életforma boldoggá teszi őket. Szeretnek itt élni, távol a világ zajától, a mindennapos taposómalomtól. Körbeveszi őket a patak, a vízgyűjtő területen a természet nagyrészt még háborítatlan szépsége, a gondoskodásukat élvező, szeretett állataik. Ahogy mesélik, a tyúkokkal fekszenek, és mikor hasad a hajnal, három órakor kelnek. Felvették a természet ritmusát. Ám az eddigi nyugodt életük most, úgy tűnik, veszélybe kerül.
– De mielőtt erről beszélünk, arról is kérdezem Anka gazdát, hogy mióta foglalkozik állattartással, mennyit változott napjainkban ez a szakma, az állatok bírják-e a megváltozott időjárást?
– Már óvodás koromban tudtam, hogy juhász akarok lenni – kezdi történetét. – Az édesapám mindennap kivitt a Fáy-tanyára, így lett nagy szerelem az állattartás, a birkák világa. Negyedik generációs gazda vagyok, több mint 30 éve foglalkozom állattenyésztéssel.
– Hogy kerültél „túl a sövényen”, ide, a Nagyhíd mögötti területre?
– Ez a Nagyrét kárpótlási területnek lett kijelölve. Régen színes gazdasági élet folyt Maglódon, innen vitték a bőszoknyás asszonyok a megtermelt áruikat a budapesti piacokra. A régi őstermelők, a régi gazdálkodók hozzátartozói érzelmileg kötődnek ezekhez a földekhez, ezért nem adják el. Én tőlük bérelek földet, és itt legeltetek.
– Mennyire befolyásolja a munkát az időjárás, a klímaváltozás?
– Nagyon nehézzé teszi a működést, az állatok is nehezen viselik a szélsőséges időjárást. Az első években hőgutát kaptak, a hőstressz mint egy betegség jelentkezett. Régebben extenzív állattartást folytattunk, ami azt jelenti, hogy az állatok az év nagy részében kint voltak a legelőn. Lassan egy évtizede félintenzív tartásban vannak a juhok, így az aszályos nyári időszakban a legelő mellé még szálas és abraktakarmányt is biztosítani kell ahhoz, hogy az egészségüket és a kondíciójukat megóvjuk.
– A város határán kívüli terület ma sok helyen változik, útépítés, ipari bővítés zajlik. Ez mennyire fenyegeti a gazdaságod?
– Az útépítés sajnos az én földemet is érinti, és azoknak a gazdálkodóknak közel 60%-át is, akik végig kitartottak, és nem adták el a földjeiket. Nekem elveszik a gazdaságom egy részét, ami azt jelenti, hogy állománycsökkentést kell végrehajtanom. Ezáltal a családom megélhetése is csökken. Hogy mennyire tud a működésünk egy fél állománnyal gazdaságos lenni, azt még nem tudom. Él egy másik gazda is Maglódon, aki velem egyidős, és akinek az egész gazdaságát érinti az út, ezért majd lerombolják a tanyáját. Az én földjeimen ez a beruházás nem valósulhatna meg, ha nem kiemelt állami beruházás lenne. A rétem 60 aranykoronás, vizes élőhely. Magyarországon 25 aranykorona fölött védett a föld. (Az aranykorona a magyarországi földek termőképességét, a mezőgazdasági művelésre alkalmas minőséget jelző mértékegység.)
– A szomorú hangulat oldásaként kérdezem, hogy nyaralni mikor voltatok?
– Soha! – vágják rá egyszerre. – Bennünket nem vonz a nyaralás. Ha elmegyünk egy napra valahova az jó, de már alig várom, hogy meglássam a Maglód táblát, és beforduljak a tanyához vezető útra. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert azt csinálhatom, amit szeretek, és ebből jelen pillanatban még el is tudom tartani magam, a családot és remélem, hogy ez így is marad.
– A pásztor fontos segítője a kutya. Itt vannak most is velünk, mesélj róluk!
Julis a hajtó kutyám, ő egy mudi-sinka keverék, alföldi pásztorkutya. Morzsi puli Eszter lányom kedvenc kutyája. „Etess, szeress – és követlek mindenhová” kategória. És vannak tanyaőr kutyák, juhászkutyák, pásztorkutyák, velük hajtom az állatokat. Hűségesek, igénylik a szoros kapcsolatot. Már kölyökkorukban szocializáljuk őket, így tudják jól kezelni a különböző helyzeteket.
– Az állatok érzik, hogy más lett itt a világ?
– Persze, hogy érzik, meg mi is érezzük. Szoktam mondani, hogy haragszom a befektetőkre, mert elvették tőlem a csillagos eget. Manapság már nincsenek csillagfényes éjszakák, mert erős, nappali fénnyel, reflektorokkal világít a HelloParks. Harminc évvel ezelőtt itt olyan csend honolt éjszaka, hogy csak a maglódi harangot vagy egy-egy kutya ugatását lehetett hallani. Ha legeltetek, az erős autózaj is stresszeli őket. Mi, emberek felelősek vagyunk nemcsak magunkért, hanem a környezetünkért, az állatokért is. Ha megépül a tervezett út, még rosszabb lesz a helyzet! Tönkremegy a település klímája is.
– Mire tanít benneteket ez a magatok választotta életforma?
– Empátiára, a másokkal szembeni elfogadásra, alkalmazkodásra. Sokkal érzékenyebbek vagyunk a világ dolgaira. Látszik a kislányunkon is, hogy szeretettel fordul az állatok felé, megtanulja a törődést, a gondoskodást, a kitartást. Itt találtuk meg a helyünket, itt vagyunk boldogok.
– Mi a tervetek, mit szeretnétek?
– Ötven éves vagyok, és azt mondom, hogy így szeretném kihúzni, így akarok megöregedni – Tóni foglalja össze kettőjük gondolatát. – Tisztában vagyok vele, ha ez az út megépül, akkor ennek kevés az esélye… De, ha csak két birkám is lesz, akkor sem adom fel…
Bár az új út megépülése rombolhatja a családi gazdaságot, és a jövőjük bizonytalanabbá válhat, ám Anka Antal juhász és felesége kitartása, alkalmazkodóképessége mégis reményt ad. Ők már generációk óta tudják, hogyan kell együtt élni a tájjal, és hogyan lehet életben tartani azt a tudást, amely mára szinte teljesen eltűnt a környékről. Amíg ők nem adják fel ezt az életformát, addig van esély arra, hogy a régi hagyományok és a természethez igazodó gazdálkodás helyet találjon magának a gyorsan változó világban is. A juhász és családja pedig éppen ezt mutatja, hogy a kitartás, a szelíd jelenlét és a földhöz való hűség még mindig képes jövőt építeni, akár új, kényszerűen kijelölt határok között is.
Poór Mara
Anka Antal a Staféta következő riportalanyának Marton Gábort javasolja.
