Marton Gábor autószerelőként, vállalkozóként és a maglódi 2. számú egyéni választókerület önkormányzati képviselőjeként egyszerre van jelen a mindennapokban és a közéletben. A hit, a hagyomány és a közösség iránti felelősség nem külön területek nála, hanem ugyanannak az útnak a részei.
Az új év mindig egy kicsit olyan, mintha kinyílna előttünk egy „időkapu”, amelyen mindenki más-más csomaggal lép be. Van, aki tervekkel, van, aki kérdésekkel, és van, aki egy közösség felelősségével. Arra kérem most Gábort, hogy ezen az újévi „időkapun” nézzünk át együtt a múltba, a jelenbe és a jövőbe is.
– Ha ma végigsétál a körzetében, a lakosság mit lát, egy politikust vagy egy átlagembert?
– Azt szeretem, ha úgy tekintenek rám, mint Marton Gáborra, egy helyi emberre, aki szeretne jót tenni és segíteni az élet minden területén, a szakmájában és a közéletben egyaránt.
– Milyen most az élete egy átlagos hétköznapon?
– A napjaim nagy része a munkahelyemen, a Farkasordító elnevezésű járműklíma-javító, márkafüggetlen gyorsszervizben, műhelyben telik. Általában péntekenként járok be a Polgármesteri Hivatalba, de munka közben is szoktam közügyeket intézni. Szerencsés vagyok, mert vezetőként rugalmas lehet az időbeosztásom.
– Kezdjük ott a beszélgetést, ahol minden elkezdődött: a gyerekkorban.
– Gyerekkorom egyik fontos helyszíne a grund, a Nyárfás volt. Ágakból csináltuk a kaput, ott fociztunk. Később, már fiatal felnőttként a barátaimmal saját kis hegesztővel meg csövekkel lebetonoztunk a gyerekeknek kapukat és elkezdődött ott újra valami, aztán ennek lett folytatása később is. A gyerekkoromhoz hozzátartozott a műhelyillat, az olajszag, édesapám is iparosember volt, fűtéstechnikával, radiátorgyártással foglalkozott. Azán én a járműipar, a hűtés-, fűtéstechnikában teljesedtem ki, járműklímára, jármű-fűtésrendszerre szakosodott a vállalkozásom is.
– Milyen gyerek volt?
– Jógyerek nem voltam, az biztos. Azt mondta édesapám, hogy nem vagyok „egyszerű”, konok voltam, küzdött velem sokat.
– Ki volt magára a legnagyobb hatással?
– Természetesen édesapám, édesanyám. Anyukámtól a szolgálathoz való hozzáállást tanultam. Marton Zsoltné Lúcia több mint 60 évet dolgozott az egészségügyben. Évtizedekig körzeti nővérként segítette az orvosok munkáját, majd magánápolási szolgálatot is alapított itt, Maglódon. Édesapám id. Marton Zsolt önkormányzati képviselő volt, mint ahogy a bátyám is két évig képviselőként szolgált Maglódon. Apám a Polgári Kör egyik alapítója, ő kezdeményezte, hogy Lövéte Maglód testvértelepülése legyen. Nagyon meghatározó férfi példakép. Halála előtt még meg tudtam neki köszönni mindent, amit tőle kaptam, azt is, hogy a munkára nevelt.
– A testvére Marton Zsolt váci megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családreferens főpásztora. Ez teher vagy inkább ajándék?
– Áldás, hogy ő létezik, hogy van egy ilyen testvérem. Nem változtatott a kapcsolatunkon az, hogy milyen pozícióban került, itthon ő is egy családtag, ugyanúgy szeretjük egymást, mint régen. Sőt az idő teltével kapcsolatunk még szorosabb lett. Gyerekkori kapcsolatunkra ugyanis kihatott, hogy nagy volt a korkülönbség köztünk, hiszen ő a hatvanas, én pedig a nyolcvanas évek szülötte vagyok. Sokban különbözünk, de egy vérből vagyunk.
– Nem sokan beszélnek manapság nyíltan a hitükről. Mit jelent a hit a hétköznapokban, a munkában? Jelentkezik egyáltalán?
– Igen, az emberekhez való hozzáállásban is. Ma délelőtt rosszakat gondoltam valakire, aztán azt mondtam magamban, hogy ezt nekem nem lehet, mert nem fér bele. Ha kritikát fogalmazok meg, az nem azt jelenti, hogy nem szeretem a másikat, hanem pont azért szólok, mert szeretném, ha jó irányba menne a kapcsolat.
– Volt olyan pillanat, amikor a hite mentette meg a rossz úttól?
– A családom: a feleségemmel együtt töltött idő és a hit sokszor kihúzott a gödörből. Voltak mélypontjaim, nem vagyok álszent. De a családom, a házasságom is a hit segítségével fejlődik, hiszen a hit és a legkisebb egyház, a család, nagyon fontos intézmény. Gyerekkoromban a bátyám olyan közösségekbe vitt magával, ahol formálódhatott a jellemem, fejlődhetett a személyiségem. A párválasztásban is szerepet játszott a hit: én néptáncoltam, a feleségem mazsorettezett, és együtt jártunk templomba.
Ezek a közösségek jó irányba formáltak. A hittel élés nemcsak az édesanyám, hanem édesapám révén is bekerült a családba. A nagymamám mélyen vallásos, a férjét, dr. Marton Károly közgazdászt, aki a régi faluközösség megbecsült tagja volt, a katolikus közösségben ismerte meg. Akkoriban még nem létezett a mai katolikus templom, hanem a Luther utcában működött a katolikus közösség. A nagyszüleim a háború után bedobták a perselybe a jegygyűrűjüket, másuk nem volt, így hálálták meg, hogy kaptak egyházat, közösséget, hogy családot alapíthattak.
– Ha már a nagyszülőknél tartunk, akkor az „időkapun” keresztül újra menjünk vissza az Árpád parkba, hiszen ide kapcsolódik az Attila-védvonal, amely, ha jól tudom, a nagyapához fűződik. Ez a küldetés hogy kezdődött?
– Hitvallásom, hogy ha vannak a történelmi múltunkban nagy események, akkor azokkal szeretek foglalkozni, mert szeretném megőrizni az utánunk következő nemzedéknek. Így jött ez is. A maglódi őseimnek köszönhetően én hoztam létre, én foglalkozhattam az Attila-védvonal innenső részével abban az értelemben, hogy 2011-ben volt az első Attila-védvonal túra, amely akkoriban inkább családias összejövetel volt. A nagyszülői ház a Vörösmarty utcában pont a frontvonalba esett, így a nagyapáméknak 1944-ben el kellett hagyniuk az otthonukat. Szekérre pakolta a családot, és a pólyás kisbabával, aki az én apukám volt, meg a kistestvérrel lementek a Dunántúlra, hogy megmentse az életüket. Mire visszajöttek, szétlőtték és szétrabolták a házukat, újból fel kellett építeni az életüket.
1945 áprilisában a meghurcolások során őt is elvitték Gyömrőre. Tudvalevő, hogy akit odakerült, nem mindenki maradt életben, de szerencsére a nagyapám megúszta a gyömrői gyilkosságokat. A családi legendárium szerint volt egy kis majorsága, a számviteli diplomája után elvégezte a Szent István Egyetem állattenyésztői szakát is. Voltak otthon állatok, fejős tehenek is, és állítólag épp azért engedték el, mert azt mondták, hogy „A Martont hagyjátok, őhozzá járunk tejért”. Ez a családi érintettség abszolút sarkallt a történelmi események kutatására, így a hagyományteremtés volt célja az Attila-védvonal Emlék- és Teljesítménytúra megalapításának.
– Maga is részt vesz ezeken a túrákon, vagy inkább a szervezéssel foglalkozik?
– Az első túrán vettem részt, én vezettem, ez a későbbi szervezők találkozója lett. Városunkat két szakasza érinti. 1944-ben kezdődött a védvonal gyakorlati használata, feladata a fővárosunk védelme volt. Mindig ősszel, szeptemberben szervezzük meg, idén már 14. alkalommal. A hosszabb szakasz 44 km, a rövidebb pedig 19 km, a végállomás Maglódon, az Árpád parkban van.
– Visszatérve a nagyapa majorságához: lehet, hogy innen ered a maga mezőgazdaság iránti vonzódása?
– Nagyon nagy példa előttem a nagyapám, aki sokrétű ember volt. Hozzám képest sokkal professzionálisabban tudott kiteljesedni, miközben négygyerekes családapa volt. Igen, meghatározó volt számomra az ő irányultsága. De édesapám is vásárolt egy tanyát a Jászságban, Tőtevény pusztán, ahol gazdálkodtunk. Minden szünidőmet ott töltöttem a tanyasi emberek között, ami szintén meghatározó volt. Itthon, Maglódon is mindig volt két-három disznó, baromfi. Aztán fiatal felnőtt koromban lovakat tartottam az Öregszőlő–Kopaszhegy területén, bérleményben. Számomra mindig természetes volt, hogy mezőgazdasággal is foglalkozom a fő állásom mellett, mert kikapcsol. A járművek azért jók, mert meg lehet őket javítani… A jószág pedig azért jó, mert ahol a jószág, ott a jóság. Pár éve valóra vált egy álmom, sikerült kisebb földterületekhez jutnom a Tápió mentén. Elvégeztem az aranykalászos gazda tanfolyamot. Megszereztem az állami vadászvizsgát is, bár én elsősorban „konyhavadász” vagyok, oda megyek, ahová meghívnak. Nem vagyok vadásztársasági tag.
– Mire volt a legbüszkébb, amit elejtett?
– Nem így fogalmazom, hogy a „legbüszkébb”, hanem inkább úgy, mivel tudtam a legnagyobb örömet szerezni. Egy szarvast ejtettem el, és egy ifjúsági találkozón mindenkit meg tudtam vendégelni gulyással.
– Mit szeretne, tíz év múlva mit lássanak az emberek a képviselői munkájából?
– A saját közösségemben szeretnék maradandó eredményeket letenni az asztalra. Szeretném, ha megvalósulna egy termelői vásárcsarnok a Nagyhíd mögött. A szennyvíz kérdéskörnek a hosszútávú megoldását szorgalmazom, valamint a felszíni vízkezelés, vízmegtartás gyakorlati oldalát szeretném megoldani. Azonban mindent, amit elértem az életben, elsősorban a családomnak köszönhetem, ez nagyon erős kötelék! A munkámban pedig a kollégáimnak jár a köszönet. Ha ők nem lennének, a vállalkozásom sem így működne.
– Mielőtt bezárulna ez az újévi „időkapu”, kérem, mondjon egy mondatot, amit mi is magunkkal vihetünk a következő évbe.
Van, egy bibliai idézetet, melyet Bethlen Gábor a halálos ágyán mondott: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki. Bizonyára senki nincsen!”. Ez az idézet adja a gerincét a munkámnak. Volt többször, hogy a nulláról kellett kezdenem mindent. De, azt mondtam, innen már csak fel kell állni. Legyen bármilyen területe az életnek, fel kell állnunk és mennünk kell tovább.
A beszélgetésünk elején egy újévi „időkapuról” beszéltünk. Most, hogy végigmentünk a gyerekkori focipályától a hit kérdésén, a közélet felelősségén és a nagy álmokon, úgy érzem, már tudjuk, milyen csomag van Marton Gábor kezében. Ma egy olyan emberrel beszélgettem, aki nemcsak egy körzet képviselője, hanem egy olyan ember is, aki a hitből, a hagyományból, a természet szeretetéből és a közösségi élményekből építkezik. Nem hangos, nem hivalkodó, de súlya van, értékek, hagyomány, felelősség és a közösségbe vetett hit.
Poór Mara
Marton Gábor a rovat következő riportalanyának Laczkóné Darázs Máriát javasolja.
