Vannak emberek, akik nem címekkel és rangokkal válnak naggyá, hanem azzal, ahogyan mások felé fordulnak. Nem a reflektorfényben élnek, mégis fényt visznek a környezetükbe. Laczkóné Darázs Marika ilyen ember. Egyszerű életutat jár be: dolgozik, családot nevel, közösségben él – de mindezt olyan természetes jósággal, figyelemmel és segítőkészséggel, ami sokak számára jelenthet támaszt, reményt, kapaszkodót a nehezebb napokon. Az ő története nem a hangos sikerekről, hanem a csendes helytállásról szól. Arról az erőről, amellyel férje elvesztése után egyedül nevelte fel három gyermekét. Arról a gondoskodásról, amellyel hosszú éveken át kisgyermekek első közösségi élményeit kísérte végig családi napközijében. Arról a hitről, mely mindennapi útmutató a szeretetben és a szolgálatban.
– A család az első szocializációs színtér, a kisgyermek itt sajátítja el az alapvető viselkedési normákat, értékrendet. Te milyen családba születtél?
– Nagyon hálás vagyok azért, hogy egy keresztény értékeket képviselő családból származom, és ezeket az értékeket átadták a szülők, nagyszülők. Édesanyám pedagógusként, hitoktatóként a legfontosabb szerepet játszotta ebben. A keresztény értékekben a jóság, a hűség, a szeretet, a szív, a kegyelem, az oltalom, a gyermekek megbecsülése, minden benne van. Az én gyermekeim is ezeket az értékeket viszik tovább. Barbara lányom tanítónő, már két unokával is megajándékozott. Fiam, Dávid BKV-szerelőműhelyben dolgozik. Legkisebb leányom Emese, szintén a pedagógusi pályát választotta, ő kisgyermeknevelő.
– A maglódi közösségben úgy ismernek, hogy jó ember vagy. Mit jelent „jó emberként” élni?
– Ez nagyon tág fogalom, én abból indulok ki, hogy az a jó ember, aki a szívére hallgat. Antoine de Saint-Exupéry író fantasztikus gondolata végig kíséri az életem: „Jól csak a szívével lát az ember, ami lényeges, az a szemnek láthatatlan. Az igazságot átérzi a lelkünk, de te is tudod, hogy kimondhatatlan.” Már az esküvői meghívómon is szerepelt, sőt most, amikor a harmadik gyermekem férjhez ment, neki is ezt a mondatot szántam.
– Hogyan alakult ki, hogy különböző ügyekben kérnek segítséget tőled az emberek?
– Ez érdekes, talán látják, hogy nyitott és megszólítható vagyok. Számomra a segítés természetes létforma, alapállapot, ebben nőttem fel, ezt láttam otthon. Családból hoztam magammal, köteles vagyok tovább vinni ezt a Krisztusi szemléletet. Segíteni nem csak nagy szavakkal, adományokkal lehet. Jót adhatunk, ha meghallgatunk valakit, de jót adhatunk akár egy mosollyal is. A másik felé fordulva a legértékesebb dolgot, az időmet, az energiámat adom annak, aki rászorul. Többször volt, hogy egy-egy nehéz helyzetbe került felnőtt életét sikerült egyenesbe hozni. Egy idő után megértettem, hogy én eszköz vagyok: talentumot kaptam, és ezzel élnem kell. Adni jobb, mint kapni, de amit visszakapunk, abból töltődünk, abból merítünk energiát a továbbiakra. Voltak azért negatív példák is, amikor azt éreztem, hogy elszívják az energiámat. Ezt időben fel kell ismerni, és kiszűrni magunkból: tudnunk kell nemet mondani. Viszont még akkor is tehetek érte valamit, amiről nem is tud: „Érted is valaki imádkozik” [Reményik Sándor nyomán].
– Néhány évvel ezelőtt tragédia történt a családban. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, amikor egyedül maradtál a gyermekeiddel?
– A férjem kamionsofőrként külföldön dolgozott, és egy Szlovákiában történt szerencsétlen baleset következtében, negyvenéves korában elhunyt. Nagyon nehéz volt elfogadni, feldolgozni. Két hónapig feküdt kómában, az volt a legnehezebb időszak, hogy rákészüljünk arra, amit tudtunk, hogy bekövetkezik. Akkor már működött a családi napközi. Délelőtt édesanya ment be a kórházba, délután pedig, ahogy „leadtam” a gyermekeket, én rohantam be a férjemhez, hogy egy kicsit ott lehessek vele. Az a karácsony kiesett az életünkből – ilyet senkinek sem kívánok. Októberben történt a baleset, pont a születésnapján, és december 13-án állt le a szíve, akkor adta fel a küzdelmet. Az adott erőt, hogy a gyermekeinket fel kell nevelnem.
– Már többször is szóba került a családi napközi. Beszéljünk most arról, hogyan is hoztad létre!
– Én a kereskedelemből váltottam, előtte Pesten voltam könyvesbolti eladó. A harmadik gyermekem születése után egyszer csak szembejött velem egy hirdetés, benne, hogy családinapközi-vezetői képzés indul. Nem gondolkodtam, belevágtam. A férjem is támogatott ebben. Mindig gyermekek vettek körül, ahogy mondtam, édesanyám is pedagógus, és a gyermekeim barátai is mindig itt voltak nálunk, szerettük őket. Tíz évig működtettem, csak jó tapasztalataim voltak. A szülők visszajelzései is segítettek, és mindig megerősítettek abban, hogy jó úton haladok. Azért hagytam abba, mert megváltoztak a jogszabályok, és Maglódon felépült a bölcsőde. De, jelenleg is gyermekekkel foglalkozom, az iskolai dolgozók csapatát erősítem.
– Idáig a kisebb közösségek kerültek szóba, de mit jelent számodra az a nagyobb közösség, ahol élsz?
– Szívesen vettem részt minden olyan kezdeményezésben, amelyet jónak találtam. Nagyon kedves szerveződés volt a Családi kör, Székely Attila vezetésével, amely a segítségnyújtáson alapult. Dévára, árva gyermekeknek gyűjtöttünk, kárpátaljai gyermekeket, családokat hoztunk el Magyarországra, és vittük őket programokra. Kedves emlék, hogy egy karácsony előtti hajnalban annyi ajándékkal töltöttünk meg egy kamiont, hogy alig bírtuk becsukni az ajtaját. Fantasztikus érzés volt! Hálás vagyok, hogy részt vehettem felnőtt drámacsoportban, többször is játszhattam színpadon. Nagyon felemelő élmény volt a Domján Edit Színjátszó Stúdió egyik karácsonyi műsora, melyben File Lajos művét, Az idő bételt című színdarabot adtuk elő. Barotai Endre atya segítségével a templomból vittük át az ehhez szükséges tárgyakat. Először a régi művelődési házban került színre, majd pedig a katolikus templomban. Később a bibliodráma foglalkozások és a Magdala kórus előadásai is fontosak voltak számomra, dicsőíthettem az urat.
Én egyszerűen élek, az egyszerűséget szeretem. Fontosnak tartom a civil, gyógyító jelenlétet, ami személyes, lelki támogatást adhat. Ha a jelenlétemmel csak egy pici jót tudok tenni, akkor már nem éltem hiába. „Ki szívét osztja szét, ő lesz a remény…” [Kormorán együttes]
Laczkóné Darázs Marika élete arra tanít bennünket, hogy a valódi nagyság nem látványos sikerekben mutatkozik meg, hanem egy segítő kézben, egy bátorító szóban, egy kitartó édesanya mindennapi áldozatában – és mégis mély nyomot hagy az emberek életében. Talán ez a legszebb örökség, amelyet valaki hátrahagyhat, hogy az ő példájából tanulják meg, hogyan lehet szeretettel másokért élni.
Poór Mara
Laczkóné Darázs Mária a Staféta rovat következő riportalanyának Szabó Gábor biokertészt javasolja.
