Az utóbbi öt évben a történelmi regényírás a reneszánszát éli, és ennek igen komoly oka van.
A Nemzet éppen olyan, mint egy őstölgy. Mindenki a koronájára tekint, és annak állapotából igyekszik megítélni minőségét. Ahogyan a fa lombja is csak az élet kinyilatkoztatása, a népnemzet lelki állapotának okai is a mélyben rejlenek. Tekintsünk úgy e tölgyre, mint eleink a Világfa szimbólumára, és kezeljük idővonalként! A gyökérzet a múlt, a törzs, mint jelen szerepeljék, a lomb pedig csupán a jövő, mi a másik kettő nélkül képtelen létezni. Ha nem táplálja a mélyből semmi a jelenben a büszkeséget, nincs, mi erőt adjon, hogy túléljünk ezernyi megpróbáltatást. Tehát nem tekinthetjük szimplán frázisnak az oly gyakran hallott mondatot, miszerint: „Egy népnek nem lehet jövője, ki nem dolgozik jelenén, és nem ismeri a múltját.” Vagy ahogyan Seneca mondta: „Jaj annak a népnek, kinek a történelmét az ellenségei írják!”
A történelem folyvást ismétli önmagát, ha hiszünk ebben, ha nem, s a kérdés csak az csupán, hogy tanulunk-e hibáinkból, vagy újra és újra elkövetjük azokat. Túl régen, úgy 280 esztendeje tart már a magyarság eredettudatának eltörlésére irányuló módszeres pusztítás és be kell hogy valljuk, kiváló munkát végeztek ez idő alatt rosszakaróink. Nekem megadatott, hogy magas és kiváló elméket ismerhessek, kik felnyitják szemeimet. Miféle ember volnék, ha mindazt az információt, amivel előmozdíthatom kiváló magyarjaink lelki stabilitását, nemzeti büszkeségét, elhallgatnám? A múltba vesző események, hősök, tudások, már csak művelődéstörténészek, művészettörténészek, régészek, nyelvészek, néprajzkutatók, asztrológusok és történészek féltve őrzött kincsei között lelhetők fel, érhetők utol. Míg ezek egy részéhez hozzáférek, vétkes lennék, ha nem adnám át az arra éhezőknek. A száraz szakanyagok tanulmányozása nem mindenki számára izgalmas feladat, nekem mégis sokat jelent. A dolgom annyi, hogy a bennük található húsba vágó, életbe vágó, megdöbbentő felfedéseket egy féktelenül elsöprő tempójú, izgalmas regényen keresztül átnyújtsam azoknak, kik ezen módon képesek befogadni.
Áldásos tényként kell megállapítanunk, hogy az utóbbi évtized eredményeként újra divatba jött az olvasás. Ifjak, kevésbé ifjak és akik már igazán régóta fiatalok, az ódon papír illatától megrészegülve, egy jó bor vagy gőzölgő teás bögre társaságában bekuckóznak téli, ködös estéken kedvenc foteljükbe, és az ókori vagy középkori históriák végtelenjébe szárnyalnak. Egy pszichológiai vélemény szerint a magyar emberek túlnyomó része nem szereti a történelmet, aminek az az oka, hogy az elme tudat alatt is felismeri, ha becsapják, és ettől elhatárolja magát. Ha munkámnak köszönhetően a kacskaringók kiegyenesednek, az olvasó arcára mosoly formájában a megértés ábrája rajzolódik, és a történelem újra szívmelengető érzéseket varázsol a lelkekbe, én boldog vagyok.
Drága barátom kérdésére ez a válaszom. Ezért kezdtem el írni, és ígérem, amíg képes vagyok rá, folytatom.
Zsámboki János
