A 82 éve történt doni áttörésre emlékezett január 12-én 15.30-kor az Öregtemetőben a maglódi önkormányzat és az evangélikus gyülekezet. A 2. magyar hadsereg 1943 januárjában elszenvedett veresége és a több mint 100 ezerfőnyi vesztesége a magyar történelem legnagyobb katasztrófái közé tartozik.
Kérges László polgármester köszöntő-bevezető szavai után Tabányi Hajnalka képviselő idézte fel a háború szörnyűségeit. Beszédét az alábbiakban közöljük:
„Bizonyára nem én vagyok az egyetlen ember az országban, aki bár iskoláit kijárta, megtanulta a történelemleckéket, ahogy azt kell, valamiért azonban mégis csak felnőtt fejjel kezdte el szép sorjában megtanulni, mely neves napunk, évfordulónk milyen oknál fogva is fontos. Nőként ez kétszer olyan nagy ellenállásba ütközik, hiszen a legtöbb lány miért is foglalkozna a háborúval? A nők gyötrelmek árán életet adnak, a háború pedig elveszi azt…
»Doni katasztrófa?«– vonja fel ma a szemöldökét sok fiatal és középkorú is akár. »Miről beszélnek ezek itt, hová s miért kellene menni? « – kérdezik magukban sokan. S akibe szorult kis tisztesség, legalább önmaga megnyugtatására, talán utánaolvas az interneten.
Egy-két évtizede éppen itt tarottam én is. Elkezdtem foglalkozni ezekkel a fontos napokkal, miután kárpótlást s hozzá egy kísérőlevelet kaptam a magyar államtól. Megkértem hát nagymamámat, hogy meséljen nekem arról a doni szörnyűségről. Megtudtam, hogy mindkét nagyszülőm testvérét odavezényelték, s egyikük sem tért vissza. Nagyon szerettem volna felolvasni itt nagymamám levelét, amelyet testvérének írt, de az sajnos elkallódott.
Ehelyett elmondom hát: felnőtté válásom során egy lányom után három gyönyörű fiúgyermeknek adtam életet. Tanítottuk őket hazaszeretetre, hazafiságra. Játszottak együtt katonásat is, bár az ebben a században már nem volt nagyon divat – hiszen minden a háborúellenességről szól –, játékpisztolyt s kardot adtunk a kezükbe… De a nagymamájuk neheztelt ránk a »katonáskodásért«. Akkor még nem is értettem, mi ez az ellenállás, hiszen a fiú védheti meg a hazát az ellenség ellen, s én nagyon büszke voltam, hogy fiaim vannak. Eltelt néhány év, s az élet – vagy inkább a felelőtlen vezetők! – úgy hozták, hogy háború van most is Kárpátalján. Az ott élő ifjakat ezért hadra fogták, s családok élete dőlt romba egyik napról a másikra.
Ez a háború nyilván komoly aggodalmakra ad okot nekünk is. A fiaink – s szándékosan mondom így – szépen megnőttek. Lángoló ifjak lettek. Az én Márkom éppen családot alapít most. Egy 20éves fiatalember. Gondolni sem merünk arra, ami 82évvel ezelőtt megtörtént. Ifjú fiak lettek elszakítva az anyai kebelről, reményekkel teli fiatal párok álma tört ketté csodás életükről. Sokan közülük csak sebtében búcsúztak, hogy ne fájjon annyira. Búcsú, ölelés, könnyek, s az elszakítottaknak nem maradt más, mint az ima s a tinta. Millió fohász, millió könny között. Egyik nap még remegő kézzel írt reményteli levelek, másnapra a teljes reménytelenség. Egy-két korabeli levelet idézek most fel a többszáz vagy inkább több ezer közül.
»Irénkém, én csak arra kérlek, imádkozzatok nagyon sokat, hogy ebből a földi pokolból csak még egyszer haza tudjak jönni. 15 napban egyszer mosakodtam, csupa rongy és piszok az ember. Lajcsinak megmondhatod, hogy egyáltalán nem érdemes az elvünkért a mellet fél téglával verni. Mert ami itt végbemegy, azt nemhogy leírni, hanem elmondani is nehéz volna. Itt minden van, csak ember és embernek lenni, az megszűnt« – küldte haza talán utolsó sorait az 1943. január 12-én szörnyű halált halt Keglovich István honvéd.
Markovits László pedig így írt: »Édes Csöpi… Ha a Mama akármit mond, ne törődj vele, csak gondolj gyorsan rám, és légy elnéző vele szemben. Milyen szép lesz, ha majd visszük a gyerekeket sétálni, úgyis ez volt a vágyunk, egy fiú meg egy lány, most már megvan hála isten, felneveljük erőben egészségben őket. « Ekkor még reménykedett, és sokszor csókolta »édes kis Húsát« Laci, akit hiába vártak haza otthon, s aki soha nem látta viszont sem édesanyját, sem feleségét, sem gyermekeit. Azokat a gyerekeket, akiknek bizonyára rányomta életére bélyegét e borzalmas veszteség. Egy nemzet vesztesége.
Azt gondolom, ezeknek a gyerekeknek biztosan nem azt tanították, hogy a hazáért harcolni s küzdeni kell utolsó vérig. Úgy érzem, a mi felelősségünk, hogy úgy neveljük fel az utónemzedéket, hogy amikor az ő kezükben lesz hazánk s népünk sorsa, kellő tisztelettel s tapasztalással tudjanak életüket befolyásoló döntéseket hozni.
Itt, a doni katasztrófa 82. évfordulóján azért fohászkodom Istenhez a maglódi temető II. világháborús áldozatainak emlékművénél, hogy többé rólunk ne kelljen hadtörténészeknek írniuk! Ne küldhessék önérdekű politikusok családtagjainkat háborúkba! Gyászolom a Markovits Lászlókat s Keglovich Istvánokat, gyászolok minden hiábavaló halált halt honvédet, hőst és nem hőst… De még inkább gyászolom az itthon maradó, túlélő anyákat és asszonyokat. Soha többé nem hagyhatjuk, hogy özvegy Csöpik és özvegy Irénkék legyünk magunkra maradva, hazug, hamis, önös politikai érdekek áldozataiként
Végezetül még egy gondolat. Minden évben halottak napján a bátyámmal kijöttünk a temetőbe gyertyát gyújtani elhunyt szeretteinkért. Ő valamiért mindig eljött az akkor még teljesen elhanyagolt katonasírokhoz is, s végig, minden megtalálható sírra elhelyezett egy gyertyát. S mindig könnyes volt a szeme, és szipogott. Most értettem meg, mi is történt valójában. Nagypapám, kinek testvére se tért vissza soha, bizonyára kézen fogta a kis unokáját, és példát mutatott neki: elültetett valamit az akkor még fogékony kicsi szívben. Testvérem ma már 50 éves, de az elhunytak előtt mindmáig tiszteleg. Mindenkinek a felelőssége, hogy múltunkat hagyjuk feledésbe merülni vagy példaként állítjuk magunk elé!”
* * *
Az emlékező gyülekezet Luther Márton énekével könyörgött a békéért: „Adj békét a mi időnkben, Úristen, téged kérünk. / Hisz rajtad kívül más nincsen, / Ki síkra szállna értünk, / Egyedül te, örök Isten. // Adj békét a mi időnkben, Úristen, téged várunk. / Te segíts dolgos békében / Hűségesen szolgálnunk. / Áldd meg hazánk, áldd meg népünk! // Adj békét a mi időnkben! Adj békességet nékünk, / Mindenütt: házban és szívben! / Jézus nevében kérünk. / Így hallgass meg minket, ámen!”
Németh Mihály lelkész Pál apostol rómaikahoz írt levelét idézte: „Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm; mert aki ebben szolgál Krisztusnak, az kedves az Isten előtt, és megbízható az emberek előtt. Azokra a dolgokra törekedjünk tehát, amelyek a békességet és egymás építését szolgálják.” (Róm. 14:17–19) A hívekkel együtt imádkozott azért, hogy egymással békében és testvéri szeretetben éljünk, mert ezt üzente Isten Jézus által. Hogy a Gondviselő akaratából különböző földrészeken és országokban élők, különböző nyelveken beszélők, különböző nemzetiségekhez tartozók is testvéri érzésekkel közeledjenek egymáshoz, és békességet teremtő szeretete eszközeivé legyenek: „Urunk, ítéld meg és gátold meg a háborút, a gyűlölködést, a kapzsiságot, a hatalmaskodást és az erőszakot!”
Németh Mihály evangélikus lelkész, Kérges László polgármester, Herendi Tamás alpolgármester
(Fotó: Maglód Hangja)
* * *
A megemlékezés, amelynek videója január 14-étől látható a Tizenhetes Csatorna Maglód oldalon (www.youtube.com/@TizenhetesCsatornaMaglód/videos), mécsesgyújtással ért véget.
