Van mire büszkének lennünk.
1989 óta ünnepeljük január 22-én a magyar kultúra napját. Tudjuk, 1823-ban ezen a napon látta el dátummal a Himnuszt Kölcsey Ferenc.
A latin ’művel’ kifejezésből származó kultúra szó tág értelemben mindent magában foglal, amit az ember maga teremt. A kifejezés alatt általános értelemben egy embercsoport szokásainak és hagyományainak összességét értjük. Köznapi értelemben a társadalom szellemi élete.
De mi is ez a magyar kultúra? Miért is fontos ezt megünnepelnünk? Miért is fontos ez nekünk, magyaroknak oly nagyon? Mi különböztet meg minket másoktól a kultúra terén?
Ugye, mindannyian éreztük már, hogy számos téren mi egy kicsit mások vagyunk itt, Európa közepén, így a kultúra terén is, bár a keresztény vallás nagy és erős kapocs itt, Európában vagy szerte a világban.
Kultúránkat megítélni én is csak a saját szemüvegemen keresztül tudom, és nyilvánvalóan egy kicsit elfogultan.
Egy rövid felsorolással tudom bemutatni, hogy mire is gondolok. Elsőként a zenét, a népzenét említem. Úgy érzem, hogy a népzenénk a mai napig kapocs, Kárpát-medencei kapocs. Több országban élünk, de ez a zenei kultúra összeköt bennünket. Amikor éneklik népdalainkat, ugyanazok az érzések fordulnak meg bennünk, ugyanazok a gondolatok szaladnak át rajtunk. A felvidéki gömörhosszúszóiak vagy akár a délvidéken élők, ugyanúgy ismerik énekeinet, mint mi itt, Maglódon. Részese voltam ennek a közösségnek Lővétén is. Kodály és Bartók munkásságának köszönhetően több ezer népdalunk ismert, ami hatalmas kincs más nemzetekhez képest. Népdalainkat akkor is megismerjük, ha idegen nyelven hangzanak fel, de akkor is érezhetjük, hogy a mi zenénk szól, még ha nem is ismerjük a dallamot, gondolok itt a pentatóniára.
Magam rock zenét hallgattam fiatal koromban, de eljött az az időszak az életemben, amikor elkezdett érdekelni a népzene, és elkezdtem hallgatni. Utazás közben ma már több alkalommal is népzenét hallgatok Érdekes vonzalom ez, nyilván voltak, akik ezt megmutatták nekem, és azután magával ragadott.
Aztán itt van a néptánc. Úgy táncolni, mint a magyarok, kevesen tudnak. Ezt megtapasztalhatjuk ma este is. A népzenéhez hasonlóan a mai napig minden egyes tájegységnek megvan a saját stílusa, és ezen belül talán még településenként is külön jellemző vonásokat találunk. Engem is magával ragadott a tánc! Nem unaloműzésből járok a Kacamajka Senior Tánccsoportba, hanem mert szeretem, mert örömöt és közösségi élményt, összetartozást ad. A hétköznapokban, amikor egyébként nem is adódna lehetőség, mégis tudok táncolni, és olyan emberekkel vagyok együtt, akik ugyanígy éreznek. Sajnálom, hogy nem előbb kezdtem el táncolni! Igaz, a mai próbát pont ki kell hagyjam emiatt az ünnepség miatt…
Hadd meséljem el azt az élményemet, hogy néhány éve eljutottam a Kacamajka fiatal táncosaival Görögországba, egy néptánctalálkozóra! Felejthetetlen élmény volt látni a különbséget a magyar és a világ más tánckultúrája között. Nem mondom, szépek voltak a szerbek, a kínaiak, a dél-koreaiak, az indiaiak és a görögök táncai is. És természetesen Görögországban a hazai táncegyütteseket ünnepelték a legmelegebben – azonban a legtöbb és legnagyobb tapsot mégiscsak a magyar táncosok, a maglódi kacamajkások kapták. Szerintem azért, mert a magyar néptáncban egyszerre volt meg mindaz, ami a többiben esetleg csak külön-külön tűnt elő ott. Egyszerre volt tradicionális, érdekes, lenyűgöző, egyedi, szép, virtuóz, büszke, kecses, elegáns és egyszerű, férfias és nőies. Életre szóló élményem, ahogyan az európai kultúra bölcsőjét ringató Görögországban ünnepelték a mi magyar és maglódi kultúránkat.
Végül itt van a nyelvünk. Egy ősi, senkiével össze nem hasonlítható nyelv a miénk. Mondatainkban részletgazdag, nagyon árnyalt, sokszínű és választékos szavakban tudjuk kifejezni a gondolatainkat. Szinte csak a szavak rímekbe való kovácsolásával felrázta a nemzetet Petőfi. És hogy honnan ismerjük meg az idegenből jötteket? Ki tudná megtanulni a tájszólásainkat?
Egyszer régen Bíró Zoltán irodalomtörténésszel beszélgettem, ő mesélte a következőket. Történelmünk folyamán nemzetünket sokszor el akarták nyomni, nyelvét megszüntetni úgy is, hogy idegeneket telepítettek be az országba, gondolván azt, hogy majd így felhígítva a lakosságot, megszűnhet az identitásunk, magyarságunk. És mit tett a magyar nyelv sajátossága – vagy a gondviselés? Nem a magyar identitás hígult fel, nem a magyarság szűnt meg, hanem a betelepített idegen népesség lett magyarrá. Erre mi, maglódi tótok is ékes példa vagyunk. Ragaszkodunk tót gyökereinkhez, de magyarnak valljuk magunkat.
Igen, aki meg tudja fejteni a kultúránk titkát, vagy csak ráérez az erejére, az magyarrá válik. Van olyan is azonban, amitől féltem kultúránkat. Nekem kicsit fájó, hogy az informatikával beérkező szakszavak, amelyek ma is alakítják a nyelvünket, igazából silányítják azt, és kisebb-nagyobb darabokat szakítanak ki kultúránkból. Ezt Maglódon hangsúlyosan említhetem, hiszen itt volt nevelőtanár az a Szenvey József, akit a nyelvújító Kazinczy Ferenc ismert el Schiller művészi fordításaiért, és hívott meg vendégségbe ezért a szomszéd Pécelre. És e Szenvey biztatására fordult az irodalom felé az itt született Szeberényi Lajos, akinek óriási munkásságából most elég itt kettőt kiemelni: Tót népdalok és Magyar olvasókönyv a tót ifjúság számára.
Mindannyiunk felelőssége, legyen az politikus, pedagógus, könyvtáros, intézményvezető vagy szülő, hogy megtanítsuk, hogyan is kell „használni”, alkalmazni vagy még inkább: megélni a mindennapokban kultúránkat. Ha nem mutatjuk, ha nem vagyunk példák, ha nem éljük meg, ha nem tereljük a helyes úton gyermekeiket, akkor lassan nem lesz mire büszkének lennünk.
Számotokra, akik most itt vagytok, e szürkének látszó hétköznap este, nyilvánvaló, hogy fontos a világszép magyar és maglódi kultúra. És ha nektek fontos a kultúránk, akkor óhatatlanul is felelősek vagytok értékeink továbbadásáért.
Végül felsorolok néhány nevet és kifejezést a teljesség igénye nélkül. Szerintem tudni fogjátok, miért! Petőfi Sándor, Szeberényi Lajos és Andor, az evangélikus zöldágazás, a maglódi lakodalmas, Ripka Jánosné, Deli Csaba, Gäwert Henriette, Gürtler Magdolna, Magdala kórus, Kacamajka Néptáncegyüttes, gyermekkórusok az iskolában, Vermesy Péter Általános és Alapfokú Művészeti Iskola és a Vermesy-fesztivál, festő és irodalmi szakkörök, hagyományőrző csoportok, városi fúvószenekar, Baranski Emil László, Reitz János, Domján Edit, maglódi írók, képzőművészek, énekeseink a városban – és még sorolhatnám… Ugye, van mire büszkének lennünk?
Kérges László
Elhangzott 2025. január 22-én a Maglódi Művelődés Házában, a magyar kultúra napjának megnyitásaként
Címlapkép: a Kacamajka Néptáncegyüttes a Joáninában megrendezett folklórfesztivál belvárosi felvonulásán 2018. június 29-én
