A székely szabadság napján, március 10-én 18 órától a Tamási Áron Erdélyi Kör megemlékezést tartott a Szent István téren, a hármaskopjafánál. Az Erdélyi Kör vezetőjének, Todor Ilonának a beszédét közöljük.
Ma egy kedves maglódi ismerősöm megkérdezte, hogy tegnap milyen tüntetésen voltunk? Mondtam, nem tüntetésen, hanem megemlékezés volt a Hősök terén. Mire is emlékezünk? Nagyon sokan nem is hallottak erről az áldozatokat is követelő felkelésről.
A székely szabadság napja, március 10-e, a Makk József tüzérezredes által szervezett erdélyi felkelés megtorlásának napja. Az 1848–49-es szabadságharc leverése után, 1851-ben Kossuth Lajos Makk Józseffel együtt Törökországban újabb felkelés tervét dolgozták ki. A felkelés célja egész Magyarország függetlenségének elérése, a terv szerint a néhány ezer fős fegyveres csoport (12 központból) folyamatosan zaklatja a Habsburg szerveket, majd a közigazgatás átvétele után egy új magyar kormány állhatott volna fel. A legkomolyabban a Kárpátok bércei között, székely területeken indult meg a lázadó magyar katonaság felállítása. Sajnálatos módon a mozgalomba beépült osztrák kém lebuktatta a szerveződést, így a letartóztatások már 1851 decemberében elindultak. 1852-ben még 60 felkelőt tartóztattak le, majd a perek lezárulta után a székely fővezéreket kivégezték: 1854. március 10-én, Marosvásárhelyen a Postaréten, illetve április 29-én, Sepsiszentgyörgyön az Őrkőnél.
A marosvásárhelyi kivégzés színterén, a Postaréten 1875-ben emlékművet avattak fel; az emlékbeszédet Orbán Balázs tartotta, feliratát Jókai Mór írta: „Szent hely ez oh vándor! egy nemzet tette e jelt itt Leghűbb gyermekei végzetes sírja fölé! Élni szabadságban, vagy ezért meghalni merészen: Ezt hitték; vallták s haltak érette híven. Törvényes, szabad és független nemzeti állás Intő szobra legyen, honfi, e drága jel itt!” (1874.)
A Székely Vértanúk Emlékműve felállítása óta itt tartják a március 15-i megemlékezéseket, majd 2012-től a székely szabadság napját. A ma élő székelyek számára ez a nap nemcsak a közös emlékezés napja, de az összetartozásé is, a tudatos, közös fellépésé a nemzeti önrendelkezés jegyében.
„Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség” – írta Wass Albert.
Az 1989-as forradalomtól hosszú út vezetett idáig: az autonómiára való törekvésünk lassú úton, de halad. Igaz, sokszor egy lépést előre, kettőt hátra, de a sok közös fellépés, felvonulás, gyülekezés, láttatjuk, hogy vagyunk, az aláírásgyűjtés, a sok elindított bírósági eljárás után kint loboghatnak a székely zászlók a városházán, intézményeken, magyar vonatkozású műemlékekre visszakerülhettek a magyar feliratok. A székelyföldi magyarságnak eddig is természetes volt, de Erdély szórványában élő magyarjai számára nagy hiánypótlás. Az apró előre haladó lépések mellett így is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert sok székelyföldi településen a gyermekek magyarul tanulhatnak az iskolákban, magyarul tudják intézni az ügyeiket, bár vannak egyedi, kirívó esetek is. Ezzel nem azt mondom, hogy nyugodtan ölbe tehetjük a kezünket. Sajnos folyamatosan tudatnunk kell, hogy létezünk, vannak kissebségi jogaink, mert elég egy kormányváltás vagy egy népszavazás, mint 2004. december 5-én.
A tegnapi központi rendezvényen Kalmár Ferenc miniszteri biztos szerint: „a megmaradás zálogát Székelyföld autonómiája jelenti, ezért ezt az »igényt« nem lehet feladni. A székelységnek joga van megoldani saját problémáit, békében és biztonságban élni szülőföldjén, szabadon használni a nyelvét, fenntartani és ápolni kultúráját, identitását, hagyományait.”
Incze Árpád, a Székelyföldért Társaság elnöke emlékeztetett arra: „2019-ben elindulhattak a Székely Nemzeti Tanács európai polgári kezdeményezéséhez az aláírásgyűjtések, amellyel azt szeretnék elérni, hogy az unió támogassa az őshonos nemzeti kisebbségeket, és így anyanyelvük, kultúrájuk fennmaradhasson.”
A nemzeti régiókért elnevezésű kezdeményezés jelmondata: „Székelyföldért megmozgatjuk Európát!”
Sok Európában élő őshonos nemzeti kisebbség ismerte fel, hogy őket is érinti, védi majd ez a törvény, és ezért történhetett meg, hogy a tervezett 7 helyett 10 országban sikerült összegyűjteni a szükséges aláírásmennyiséget, összesen 1,4 millió aláírást.
Sajnos közeli a példa, hogy mi zajlott a szomszédunkban a kárpátaljai testvéreinknél. A kormányváltás után mára már sajnos nemcsak a magyarságuk megmaradásáért, kisebbségi jogaikért, hanem a szülőföldjükért, az életük munkájáért, a frontra elhurcolt férjekért, apákért, fiaikért kell aggódniuk. És aggódunk mi is értük, nagy összefogással. Mindenki saját lehetősége szerint segített, segít, és segíteni fogunk, ahol tudunk.
Sajnos már harmadik éve, hogy zajlik a háború. Idén is a megemlékezésünk végén, mielőtt elénekelnénk a székely himnuszt, mondjunk egy imát kárpátaljai testvéreinkért, lélekben öleljük át, kérjük a Jóistent óvja és vigyázza őket! Megemlékezésünket egy idézettel fejezem be, amely Bocskai István, Magyarország és Erdély fejedelme, a székelyek ispánja politika végrendeletéből való (1606): „…szeretettel intvén mind az Erdélly és Magyar Országi Hiveinket az egymás között való szép egyességre. Atyafiui szeretetre az Erdélyiekért, hogy Magyar Országtól, ha más fejedelemség alatt lésznek is, el ne szakadjanak. A Magyar Országiakat, hogy az Erdéllyieket töllök el ne taszittsák, tartsák ő attyokfiainak, és ő véreknek, tagoknak.”
