A március 15-ei hideg eső ellenére reggel 9-kor emlékezni összegyűlt maglódiaknak mondott köszönetet Kérges László polgármester – majd beállt a fúvószenekarba trombitájával. A megemlékezést ugyanis hagyományosan Jutasi Miklós vezényletével fogták forradalmi keretbe a himnuszok és a Szózat.
Veres Violetta bevezetője révén az emlékezők a havas esőben masírozó márciusi ifjak között érezhették magukat, hiszen 177 évvel ezelőtt az a március 15-e a hónap legcsapadékosabb napja volt, ezért nevezte „esernyőforradalomnak” Széchenyi István a magyar nemzetet talpra állító napot.
„A szabadság olyan, mint a napfény, olyan, mint a szellő. A szabadság olyan, mint egy mosoly, olyan, mint egy simogatás. A szabadság olyan, mint egy csokor virág. A szabadság azt jelenti, hogy felemelt fejjel járok. Azt jelenti, hogy az emberek szemébe nézek. Azt jelenti, hogy szabadon választhatok barátokat. Azt jelenti, hogy bátran nevethetek és sírhatok. Azt jelenti, hogy nyugodtan elmondhatom, ami fáj. Azt jelenti, hogy szabadon szerethetek. Azt jelenti, hogy szabadon álmodhatok” – mondatonként tettek hitet a szabadság mellett a maglódi márciusi ifjak: Morva Dorka, Dósa Dorottya és Késmárky Uzonka tanítványai.
Gróf Péter régész-történész, a Görgey Kör titkára ünnepi beszéde Maglódot is felhelyezte a szabadságharc tavaszi hadjáratának térképére:
„2023–2024-ben az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 175. évfordulójára emlékeztünk, 2025-ben a magyar reformkor 200 éves jubileumára. 1848 históriánkat formáló történései nem jöhettek volna létre a reformkor előkészítő munkája nélkül. A Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Kossuth Lajos, Batthyány Lajos, Deák Ferenc, Klauzál Gábor, Eötvös József nevével fémjelzett magyar politikai elit tagjai egyszerre tudtak korszerűségben és nemzeti hagyományban gondolkozni. Számukra a polgári átalakulás és az önrendelkezés csak együtt volt megvalósítható. Ezt képviselte az 1848 tavaszán a bécsi udvarral tárgyalásokat folytató magyar politikai vezetés és a március 15-i forradalmi megmozdulást megszervező ifjúság.
A márciusi ifjakról a kiváló történész Katona Tamás, a rá jellemző stílusban, így emlékezett meg: »Csodálatosak voltak ezek a fiatalok azért, mert ez volt az utolsó tisztességes forradalmár nemzedék. Ezekből nem lettek miniszterek és államtitkárok, ezek megmaradtak közkatonának. Aki legtöbbre vitte közülük, Petőfi őrnagy úr. Vasvári szabadcsapat parancsnok volt. Otthagyja a fiatal életét a magyar és a világszabadság védelmében Erdély hegyei között. Vajda János egy elhagyott lábú honvédhadnagy lesz, Bujovszky Gyula egy kishivatalnok. Egyedül talán Jókai csinált karriert, mert mint újságíró, ő egy olyan varázslatos dolgot ér el, hogy megbuktatja cikkeivel a rendőrminisztert. Tehát ezek megmaradtak tényleg közkatonának és megmaradtak példaképeinknek.«
De nézzük a politikusokat! Ki állíthatná, hogy a látszólag egyik napról a másikra összeállt Batthyány-kormány minisztereiben nem volt meg együtt a kiváló politikusi érzék és a szakértelem? Ki ismerte jobban Magyarország közlekedési gondjait, a fejlődés irányait, mint Széchenyi István e tárca felelőse? Az igazságügy-miniszter Deák Ferenc megfellebbezhetetlen jogi szakismerete már ekkor közismert volt, pedig élete nagy művét majd a kiegyezés jogi formába öntésekor alkotja meg. Az európai műveltségű kultuszminiszter, Eötvös József, Deák harcostársaként az 1867-es Andrássy-kormány ugyanezen posztján bizonyította, hogy mindkét kormányban a legmegfelelőbb helyre került. Az egyik legkényesebb posztra, a hadügyminiszterire egy tudós katonatisztet, a Magyar Tudományos Akadémia tagját, Mészáros Lázárt nevezték ki. Az első felelős magyar miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos pedig igazi államférfiként irányította különböző alkatú, vérmérsékletű, egymással gyakran politikai vitákba keveredő, kiváló tehetségű minisztereit.
Ha megnézzük a szinte a semmiből megteremtett honvédsereg tisztikarát, hasonló példákat hozhatunk. Fiatal, bátor, szakképzett katonák, hadnagyból hetek, hónapok alatt lettek főtisztek, seregvezérek. A magyar tábornoki kar átlag életkora 43 év volt, szemben a Habsburg katonai vezetők 60 évével. Ha az egyes személyeket nézzük, még imponálóbb ez a kép: Czecz János 27, Klapka György 29, gróf Leiningen-Westerburg Károly 30, Görgei Artur, 30, Guyon Richárd 35, Kmety György 35, Perczel Mór 38 évesen kapta meg tábornoki kinevezését.
1849 tavaszán Maglód környékén is dúltak a harcok. Az 1849 februárjára a Tisza mentén felsorakozott, az addigi csatákban megedződött magyar honvédsereg ellentámadásra készült. A dicsőséges tavaszi hadjárat során 1849. április 2-a és 26 között 6 győztes csatát vívott meg a magyar fősereg – Hatvannál, Tápióbicskénél, Isaszegnél, Vácnál, Nagysallónál, Komáromnál –egy zseniális, ifjú hadvezér, Görgei Artúr irányításával. A korabeli forrásokból több katonának állt maglódi lakos nevét is ismerjük: Blau Jakab, Pitlek Márton, Zaborszki Lajos, Frecska Ferenc, Farkas Márton, Borsó Pál, Szabó József, Jakubecz Pál, Bahor János és mások…
A katonai jelentésekből és visszaemlékezésekből tudjuk, hogy az április 4-i tápióbicskei csatát követően Klapka György csapatai április 5-én, majd az isaszegi csatát követően, április 9-én Asbóth Lajos alezredes katonái állomásoztak Maglódon.
1848–49 politikai, katonai vezetői nemcsak szobortalapzatra emelt hőseink voltak, hanem hús-vér emberek: erényeikkel, hibáikkal együtt. A kortársak visszaemlékezései is ezt erősítik meg. 1849 április 6-án a kókai kápolnadombon Kossuth és Görgei beszélgettek és figyelték az Isaszeg felé vonuló csapatokat. Vukovics Sebő igazságügyminiszter így örökítette meg a történteket: »…A falu népéből is lassan nagyobb számra növekedék az odajövő, s a társaság két fő emberének szemléletén éldelgő férfiak és hölgyek száma. Egy csinos menyecske vízzel szolgált mindnyájunknak. Kossuth és Görgei kölcsönösen mutaták be magukat neki. Kossuth mondá előbb: – Tudja-é, hogy e magyar seregek fővezére ivott korsójából. Ez megint. – Látta-e már Kossuth Lajost, s ha nem, nézze meg őt. Mindannyiszor a hozzánk csatlakozott nép éljent rivalgott.« Az idilli jelenetnek az egyre erősödős csatazaj vetett véget, amikor Görgei lóra pattant, és elvágtatott a harcmezőre, hogy győzelemre vezényelje az isaszegi csatát
1849 júniusára a magyar honvédsereg felszabadította az ország nagy részét. Magyarország és a Habsburg-birodalom közötti harc döntetlenre állt, ezért Ferenc József kénytelen volt I. Miklós orosz cártól segítséget kérni. A cár 200 ezer katona küldését határozta el, további 80 ezer főt pedig készültségbe helyezett: tehát hadseregének ¼-ét kész volt Magyarországon alkalmazni. A 160 ezer fős honvédseregnek a 170 ezer főnyi cs. kir. hadsereggel együtt 370 ezer főt számláló haderővel kellett megmérkőznie. Nemhogy a győzelemre, de még a döntetlenre sem volt esély.
A szomorú vég ellenére mégis büszkék lehetünk 1848–49 felemelő korszakára. Büszkék arra a nemzeti egységre és összefogásra, amely lehetővé tette a törvényesen elért eredmények megtartását, majd a függetlenségi harc megvívását. Az ország hajlandó volt újoncokkal, pénzzel, terménnyel és késztermékkel támogatni az önvédelmi harc ügyét. Ezt a bizalmat mutatja az a tény is, hogy 1849 augusztusáig mindenhol elfogadták a fedezet nélküli Kossuth-bankókat.
1848. március 15. az a nap, amelyik Szent István óta a legnagyobb változás, a legnagyobb esemény volt a magyar nemzet történetében. A nagykorúvá válás pillanata, amikor egy népből tényleg modern nemzet, egy országból egy modern ország születhetett.
Rólunk, magyarokról gyakran hangzik el az a vélekedés, hogy túlságosan is hajlamosak vagyunk történelmi múltunk, vesztes szabadságharcaink, idegen hatalmak által történt elnyomatásunk tragédiáira emlékezni. Ebben sok igazság rejlik, de erről nem történelmünk tehet. A história nem a fájdalmas sebek újbóli feltépésére, hanem a múlt tanúságainak leszűrésével a nemzet jövőjének felépítésére kell, hogy sarkalljon bennünket. A magyar történelem évszázadaiból erre talán a 19. század, a reformkor és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc dicső eseményei és hősei adnak a legtöbb lehetőséget.
Rajtunk múlik, a mi feladatunk, hogy ezt a történelmi örökséget miként tudjuk tovább adni a jövendő nemzedéknek.”
