A magyar költészet ünneplése József Attila születésnapjához kötődik, amely viszont a Leók névnapja is. E bejegyzés Leél Leóra, egy valószínűleg Maglódon, 22 éves korában kivégzett, elfeledett katonaköltőre emlékezik. Szögezzük le: Leél meggyőződéses kommunista volt, a helytörténet azonban nem ideológiai és politikai csaták színtere.
Putnokon született, 1895. február 3-án, Lefkovics Ármin kántortanító és Berger Róza gyermekeként. Miután a fővárosba költözött, a Munkásbiztosító Pénztár alkalmazottja lett. Fiatalkora óta verseket írt, ezeket Ignotus, Kassák méltatta.
1916-ban az I. világháború frontján találjuk. Egy katonáival durván bánó magas rangú tiszt arcul csapása miatt hatévnyi börtönre ítélték. Végül nem kellett büntetését letöltenie: újra a frontra vitték.
1918-ban térhetett vissza Budapestre, a háború előtt született antimilitarista mozgalom, illetve a Galilei Kör tagja lett. Tavasszal már le is tartóztatják. A Margit körúti börtönben raboskodott. Testvére, Ernő írja: „A pázsitos udvaron lévő vasketrecekbe vezették be a foglyokat, akiknek látogatójuk volt. Öcsém melletti ketrecben Balogh László volt, akivel együtt fogták el. Ekkor megbízott, hogy keressem a Nádor utcai Fabankban Korvin Ottót és mondjam el, hogy kapcsolatukról nem vallottak, mindent magukra vállaltak. Korvin Ottó búcsúzáskor csak annyit mondott: Nagyon fontos volt – köszönöm!” (Nyilván Leél megítéléséhez is kapcsolódik Korvin Ottóé, akit a radikális jobbosok szemében „púpos gnóm”, „vörös hóhér”, „a diktatúra legvéresebb hiénája”, „egy emberkeverék karvalyból és hiénából gyúrva” volt, a radikális balosokéban pedig „nemes jellemű, izzó lelkű forradalmár”.)
A Hazáért 1968. évi 51–52. száma, 18. o.
Az őszirózsás forradalom nyomán került szabadlábra, április 26-án pedig házasságot kötött Pál Erzsébettel (Elzával). Részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakításában. A kommün idején a VI. kerületi munkás- és katonatanács tagja volt. Nem fogadott el magas állásokat, belépett a Vörös Hadseregbe, és a II. Tengerész Zászlóalj, majd az ezred politikai biztosaként vett részt a harcokban. „Örményszabású, nyúlánk, szép szál ifjú, nem mindennapi jelenség a katonák közt. Fölnéznek reá. Mindenütt velük harcol, versekkel, lelkesítő szózatokkal rázza fel őket” – írta róla 50 évvel később Jankovich Ferenc. Állítólag ő a „hosszú gyerök, kis Petőfi”, akinek az igazmondás megszállottjaként ez volt a szavajárása: „Az igazat kell mondani, hiszen a hazugságot nem lehet bizonyítani.”
Gáspár Imre grafikája (Ifjú szívekben élek, 169. o.)
Július végén a Vörös Hadsereg visszavonult, a szolnoki hidat védte ezrede, 25-én Mezőtúrról kellett volna visszavonulniuk. Onnan még elmenekülhetett volna, különvonattal Bécsbe. Maradt. („Petőfi sorsát mindig irigyeltem. Ha kell, vállalom is. Ő sem futott meg a sorsa elől” – mondta barátjának a visszaemlékező szerint.) Ezrede, a Vörös Hadsereg utolsó fegyveres alakulata Albertirsáig jutott el, ahol egy román lovashadosztály előtt tette le a fegyvert augusztus 4-én.
A román bevonulást követően a Tanácsköztársaság helyben maradt tagjai közül többeket megöltek, így járt a maglódi munkástanács két tagja is: dr. Vadkerti Sándor orvos és Benyó Sándor. A fogságba esett vöröskatonákat 12 gyűjtőtáborba zsúfolták össze, ebből 8 Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye területén volt: Cegléden 8000, Abonyban 6302, Újszászon 6000, Tápiósülyön 4000, Kiskunfélegyházán 1200 vöröskatonát őriztek, a csepeli, tápiósülyi, kecskeméti, kiskunfélegyházi és maglódi adatokat sajnos nem ismerem.
A román fogságból kiszabadult Adametz Károly tiszthelyettes jegyzőkönyvi jelentése szerint: „A románok Budapestre érkezvén, a Vilmos laktanyában őt [Adametzet] több társával együtt elfogták. A fővárosból való útba indítás után az úton egyes emberek elszöktek. Erre Maglódon felállították a foglyokat, s minden tizedikkel sírt ásattak, s az így kikerülő 17 embert agyonlőtték. Ezeket Maglódon a zsidó temető mellett a maguk ásta gödrökben elföldelték. A fenti mészárlást az ottani fogolytábor parancsnoka, egy őrnagy rendezte folyó évi augusztus 8-án.” (A kivégzettek számából az következne, hogy mintegy 170 katonát őriztek ekkor Maglódon.)
Bár Jankovich és más kommunista források szerint is Leél Leót Cegléden végezték ki (nota bene egy trágyadombon, a huszárlaktanya istállói mögött), mind Gecsényi Lajos (a Magyar Országos Levéltár egykori igazgatója) mind Percel Olivér (az Erőszakkutató Intézet munkatársa) a maglódi kivégzési helyszínt fogadta el.
„Tudom, keresni fogsz, ha egyszer nem jövök,
Keresni itt a földi téreken; ne fáradj, kedvesem.
Porban nyomom nem leled, nem fekszem többiek között.
Csillagokba nézz!
Kitárt karokkal indulj el felém.
Vadvirágot szórj az égre, mit szedtél színes réteken.
Dallal köszönts, ha meglátsz, ne holt siránkozással.
Dalolj csak, kedves, ha sokáig, örökké látni akarsz.
Mindig vidám légy, el ne fáradj hosszú utadon.
Előre menj, vissza ne nézz, míg hozzám nem érsz.
Az utat lángoló szívemmel, ragyogva, én világítom” – írta a távolba, feleségének.
Az utókornak pedig:
„Addig csak egy vagyok, míg élek,
egy, mint a többiek.
S ha úgy kell, hogy többé ne legyek,
akkor millió leszek.
Mert milliók szívében élünk így tovább,
én és a többi egy.
Örökké csak a holtak élnek,
örök az emlékezet.”
A maglódi főjegyzőnek a román megszállás miatt a községet ért károkról írt 1919. október 31-ei jelentése szerint az „ellenséges megszálló csapatok által eddig okozott károk értéke hozzávetőleg másfél millió koronára tehetők”. „Ezen felül a román csapatok a községgel élelmeztették az általuk létesített gyűjtő hadifogoly tábort, a melynek élelmezése 147 000 koronát emésztett fel és a mióta a rendes csapatok kivonultak és csak állomásőrség van a községben, ezek a községtől természetbeni ellátást követelne a mely eddig 5000 korona költséget okozott.” (Forrás: Pest Megyei Levéltár)
Címkép: Kommunisták mutatják veréseik sebeit a maglódi internálótáborban a Tanácsköztársaság bukása után, 1919. augusztus-október körül. A kép hátulján lévő hiányos kézírás szerint „3 héti megveretésük után így néztek ki (…) a behozataluk előtt 3 héttel a Horthy-pribékek karmai között voltak”. (A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye, ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2020/11/22/napi_erdekes_918.)
Források:
Cz. Nagyselyki Gabriella: Névtelen dicsőség – jeltelen sír. Ifjú Kommunista, 1969/7. szám, 7. o.
Jankovich Ferenc: Egy katonaköltő ébresztése. A Hazáért, 1968/51–52. szám, 18. o.
K. L.: A rendíthetetlen komisszár. Néphadsereg, 1986/5. szám, 15. o.
Leél Leó, hu.wikipedia.org/wiki/Leél_Leó
N. N.: Leél Leó, 1897–1919. Budapesti KISZ Élet, 1969. 396. o
Perczel Olivér: A román–magyar háború és a román katonai megszállás magyar áldozatai (1919–1920). Budapest, Erőszakkutató Intézet, 2024. 266–267. o.
Sámi Jolán (szerk.): Ifjú szívekben élnek. Budapest, Ifjúsági Lapkiadó Vállalat, 1976. 169–170. o.
Tar György: Egy katonaköltő nyomában. Jászkunság, 1969/4. szám, 156–161. o.
Varga Zoltán
