Kiállok melletted. Nem azért, mert nem kiállni ugyanolyan rossz, mint csinálni. Hanem azért, mert őszintén hiszek benned, és tudnod kell, hogy valaki kiáll melletted. Tennem kell!
Amikor az ember fiatal – és különösképp, szerelmes – sok hibába eshet bele. Tízen-/húszon-egynéhány éves fejjel az ember még nem igazán tudhatja, melyek azok a jelek, amelyekre egy párkapcsolatban érdemes odafigyelni. Hiszen ilyen fiatalon még épphogy csak felnőtt az ember! Nem ritka, hogy hajlamos elfeledkezni azokról a jelekről és elhallgatni azokat a történéseket, amelyek az ő lelkében is kérdéseket vetnek fel.
De miért hajlamosak a fiatalok elhallgatni, ha a párkapcsolatukban komoly problémák lépnek fel?
A fiatalabb generáció tagjai egy pörgő, internettel és okoseszközökkel teli világban nőnek fel. A közösségi oldalakon, a világban is annyiféle új információ váltja egymás olyan rövid idő alatt, hogy ezek a fiatalok gyakran keresnek önkéntelenül valami maradandót, valami biztosat, valami örök érvényűt. Stabilitást keresnek, olyasmit, amit a 21. század pörgése nem ragad el – és ezt a maradandóságot sokszor a párkapcsolatokban látják meg. Hiszen mi tarthatna ki a Földön a legtovább, ha nem az igaz szerelem?
S ez igaz is – csak talán nem ennyi idős korban.
Akadnak olyan kapcsolatok, melyek a fiatal kor ellenére is hosszú időn át tartanak – ezt nem tagadhatjuk le –, de a legtöbb azért mégsem ilyen. A legtöbb fiatal ilyenkor épphogy felnőtt, és a párkapcsolatokba is szükséges beletanulni.
Amikor viszont két fiatal szerelmi kapcsolatában bántalmazás történik, azt mindkét fél hajlamos elhallgatni. A bántalmazó nyilvánvaló okokból teszi ezt – de mi vehet rá egy elszenvedőt arra, hogy ne lépjen fel a bántalmazó ellen?
Fiatalon, amikor az ember örök érvényűnek és fontosnak hisz valamit (például a szerelmét) hatalmas összezavarodottságot érezhet, ha ez a bizalom meginog. Ha testi, lelki vagy szexuális bántalmazás történik (vagy elég csak annak a jele és fenyegetettsége), az borzasztóan megzavar és bizonytalanságba taszít egy fiatal tinédzsert. Hiszen szüksége van valakire, aki marad – akit szerethet, aki a társa, akibe kapaszkodhat, aki vele van a bajban – és ezt a valakit elveszíteni hihetetlenül ijesztő. Ijesztőbb, mint az a tény, hogy ez a valaki bántalmazott.
Amellett, hogy a ragaszkodás és az összezavarodottság miatt nem beszélnek a problémáikról, nagy szerepet játszhat a folyamatban az is, hogy nem biztosak benne: valóban vannak problémák. A tapasztalatlan tinédzserek sokszor gondolhatják normálisnak, „nem olyan rossznak” azt, ami velük történt, ha a másik fél manipuláló módon ezt hiteti el velük, ezt állítja be normának. Mindenkiben megjelenik a gondolat, hogy ez nem ilyen egyszerű, biztosan nem ő lesz az, aki áldozatául esik a manipulációnak – pedig rendkívül egyszerű mégis megtörténnie. A manipuláló tettekről nem lehet csak úgy megmondani, hogy azok. Helytelennek tűnnek, de nem feltétlenül veszélyesnek, különösképp, ha a másik fél ezt helyénvalónak állítja be – ezért hát sokszor nincs is rá mód, hogy elszenvedőjük védekezzen ellene. Talán észre sem veszi, hogy van mi ellen védekezni.
A fiatalok érezhetnek félelmet, és mégsem szólnak róla, mert nem biztosak benne, hogy jogos a félelmük. Úgy érezhetik, hogy a bántalmazás valójában nem volt bántalmazás, csak ők azok, akik „túlreagálják” vagy ,,érzékenyebbek”, esetleg a másik fél ,,nem úgy akarta”. Itt természetesen gyakori tényező az önbizalom és önbecsülés hiánya is, de egy bizonyos: a bántalmazott tinédzserek nagy része nem szól a bántalmazásról, ha nem 100 százalékig biztosak benne, hogy az történt – és talán még akkor sem.
Egy másik lehetséges oka az elhallgatásnak a szégyen. Hiába nincs semmi kínos, semmi szégyellnivaló abban, ami történt velük, az önhibáztatás és a szégyenérzet akkor is fellép. Akkor is megjelenik, hogy „lehettem volna okosabb”, „szólnom kellett volna”, „az én hibám volt” „hangosabbnak/erősebbnek/határozottabbnak kellett volna lennem”, ,,észre kellett volna vennem”. Csak a saját testünk, saját reakciónk azok, amelyeket az Életben irányíthatunk – természetes, hogy ezt a testet, ezeket a reakciókat okoljuk és hibáztatjuk először, ha rossz dolog történik. Hiszen ezekért vagyunk valójában felelősek.
Ezek a gondolatok önkéntelenül megjelennek, és még mélyebbre taszíthatják a fiatalt a hallgatásba és az önvádba.
Hallgatást okozhat még a bántalmazótól vagy a megbélyegzéstől való félelem. Önszántából senki sem akarja felvenni ,,a bántalmazott” címkét – annak az embernek a nevét, akiről mindenki tudja, hogy bántották.
A fiatal tehát, tételezzük fel, nem szól – miből vehetjük hát mi észre?
Amikor valakit bántanak, főleg ilyen fiatalon és ilyen körülmények közt, annak előbb-utóbb jelei lehetnek. Túllépve a legalapvetőbb testi jeleken (például zúzódások, gyakran takart testrészek), rengeteg másfajta módon is megmutatkozhat.
A fiatal szemében megjelenik a félelem, lekorlátozódnak a baráti kapcsolatai, a közös időtöltés és a mély beszélgetések. Zaklatottá, zárkózottá válik, vagy éppen túlkompenzál, és felesleges visszajelzéseket ad arról, hogy jól van, esetleg érzékenyebb lesz a testi és lelki ingerekre. Nehezebben veszi a vicceket, könnyen megbántódik, és a lelkére veszi a baráti humorizálást, megrendül az önbizalma.
Esetleg nincsenek is ennyire egyértelmű jelei – lehet, hogy csak nehezebben alszik el, kevésbé jól viseli a váratlan érintéseket (ölelés, puszi), gondjai támadnak az étkezéssel, vagy megváltozik a ruhatára. Átalakulhat a zenei ízlése, aszerint, hogy az új dalokban valamilyen formában felbukkannak az őt ért sérelmek, esetleg képtelen ránézni az abúzust tartalmazó filmekre, videókra. Gyakran gondolkodik el, vagy csak úgy, általánosságban hallgat a kapcsolatáról, zavartnak tűnik, feledékenynek.
Fontos megtanítani egy fiatalt (és a jövő generációit) arra, hogy mi az, ami rendben van egy párkapcsolatban (vagy bármilyen emberi kapcsolatban) és mi az, ami nincs rendben, illetve arra: igenis szólni kell.
Fontos megértenie: a bántalmazás szörnyű, de nem szégyen – és még a rossz, nehéz érzések ellenére is joga van kiállni magáért és a saját épségéért.
Ami rossz, az rossz – nincs általános érvényű rosszaság, nincs kevésbé rossz vagy sokkal rosszabb. Ilyen esetekben nem törődhet azzal a sztereotípiával, hogy mi elég rossz, és mi nem elég rossz ahhoz, hogy beszéljen róla. Ami az ő lelkét nyomja, ami fájdalmat okoz, ami erőszak, ami bántalmazás, ami kételyt szül – az rossz, és a rossz ellen joga van tenni.
Rendkívül fontos ezek mellett a tinédzserek mellett teljes szívvel állni, mert szükségük van rá. Nem biztos, hogy értik saját fájdalmaikat, történéseiket – de ami rossz, az rossz, és segítenünk kell abban, hogy ezt megértsék. Támogatásra van szükségük, és erőre ahhoz, hogy ezekből a kapcsolatokból kilépjenek, és feldolgozzák saját sérelmeiket.
Kell az, hogy azt mondjuk: Nem a te hibád.
Kell az, hogy bevalljuk: Igen, rossz volt. Rossz volt neked.
Kell az, hogy beismerjük: Nem szeretett. Sajnos nem. Bántott.
És kell az, hogy kimondjuk: Ez nincs rendben.
Aztán kell az, hogy ha nincs rendben, segítsünk fellépni ellene, és megértetni ezekkel a fiatalokkal: Jó vagy, jó, és ezen senki nem változtathat!
Mert ami rossz, az rossz.
És akármilyen fiatalon is ismerkedünk meg vele: jogunk és erőnk van változtatni.
Hisz ellentétben ezzel, mi jók vagyunk.
Bánhegyi Szofi
A címkép forrása: https://vegvariedit.hu/
