Ahogyan Jézus a vizet borrá változtatta, úgy változott a művelődési ház is templommá április 16-án, a MAKSZ, a Maglódi Amatőr Keresztény/Keresztyén Színészek esti passióelőadása nyomán.
Holkó Ágnes rendezésében mintegy 50 hívő színjátszó mutatta meg színét és visszáját annak, hogy akkor is vinni akar Krisztus keresztjéből legalább egy darabot, ha szerepe szerint épp a megfeszítésen munkálkodik.
A passiómozgalmat Magyarországon néhány évvel ezelőtt újraindító Meskó Zsolt misztériumjátéka színültig töltötte a MagHáz színháztermét, és csordultig a nézők szívét. Maglódon Fülöp Krisztina kezdeményezte a passiójáték előadását.
A különleges előadást a szintén szereplő Németh Mihály evangélikus lelkész, valamint Bálint Klára református lelkipásztor és Pálfalvi Tamás plébános ökumenikus áhítata vezette be – és maga a Maglódon megjelenő misztérium zárta le a Magdala kórus megemelő és megrázó muzsikája közepette.
◙ Ítészi vélemény, kritika, „tudálékoskodás” helyett lássuk, mit éreznek, mit gondolnak maguk az előadók! Vajon mit ad nekik, mit változtat a passiójáték a lelkükben itt és most Maglódon?
– Szolgálatot ad. Nem terhet, hanem szeretet-cselekedetet, missziót. A küldetést Meskó Zsolt már a prológban megfogalmazza a „Fekete zakós” szavaival: „Kétezer éve, évről évre elmondjuk mi, újra és újra, mégis mintha nem ismernénk rá, nem találnánk a krisztusi útra.” Olyan ez, mint amikor András Keresztelő János szavára elkezdte követni (a szó szoros értelmében) Jézust, megkérdezte, hol lakik, elment hozzá és nála maradt, majd „elsőként testvérével, Simonnal találkozott (…), és elvitte Jézushoz” (Jn 1,41–42). Nem érzem problémának, ha maga a „játék”, a saját részem, nem nekem ad, nem bennem változtat, hanem azoknak és azokban, akik látnak engem. Akikhez Jézus elhívott és elküldött, engem és minden társamat a MAKSZ közösségében, hogy elvigyük hozzá a testvéreinket. Másrészről szolgálat egymás felé is, a megjelenítők közösségében. A felkészülés alatt rendesen nyomul a Lélek és tanúságot tesz arról, hogy a hit közösséget teremt, akaratunktól függetlenül. Próbákon és „élesben” így már egymásért vagyunk jelen. Jómagam is kaptam valakit, lett „emberem”, aki nélkül nem ment volna. Így nemcsak a „nézőket”, hanem egymást is vezetjük Jézus felé, mert végtére is Ő a középpont. Jézus maga a történet. Így talán nem is a passiójáték ad, hanem maga Jézus akar adni. Önmagát és önmagunkat, egymásnak, hogy tényleg rátaláljunk az Útra, ami nemhogy kétezer éve ugyanaz, de „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” — idézi a Bibliát (Zsid 13,8) Teplán Róbert, (a „picit túlkoros”: 49 éves) Jézus, aki civilben „hű kobzos és fegyverhordozó egy csapágykereskedelmi KKV-nál”.
– Nagyon megrendítő, és átható érzés volt közvetlen közelről szemlélni Jézus szenvedését, s mi több, részese lenni annak a tömegnek, aki a vesztét akarta. Ez a megtapasztalás még több együttérzést, szeretetet váltott ki belőlem Jézus iránt. Sokszor olvastam, hallottam már a Passiót, de ebből a nézőpont mégis közelebb vitt az Úrhoz — mondja „egy asszony a tömegből”, azaz Gyurináné Pesti Györgyi (48 éves jogász, kántor).
– Tavaly vettem részt először passiójátékban. Az az előadás nagyon felkavaró volt, nehéz testközelben megélni Krisztus szenvedéstörténetét. Az előadás bennem Krisztus kereszthalálának és feltámadásának fontosságát erősítette meg – árulja el Balázs Zoltán, aki Malkus volt, a templom embere (53 éves tanár).
– Az előadás egy sokkal mélyebb érzést ad: próbáról próbára egyre jobban bele tudtam magam élni a történésekbe. Édesanyaként a Szűzanya fájdalma megérintett. Ezt próbáltam a hangomon keresztül átadni – tudhatjuk meg Telek Tamásnétól (52 éves tanítónő), aki Mária hangját kölcsönözte.
– Minden egyes üvöltéssel és kőhajintással egyre mélyült a szégyenem, hogy a bűneimmel ma is ezt okozom. Jézus sokszor szenved miattam, miattunk ma is – vallja Szénásiné Komlódi Veronika (40+, hitoktató), aki a népből való, de angyal is volt. Míg a nép másik képviselője, szolgáló, a 66 éves, nyugdíjas Komlódi Zoltánné, Ilona az együtt munkálkodás örömét kapta az előadástól.
– A Nagyhét szerdáján kórustagként lehettem jelen a maglódi előadáson – ezt már N. idézi föl számunkra. – E passiójáték írója remekbe szabottan fonta egybe a kétezer éves jeruzsálemi történetet és annak modernkori üzenetét, amelyet a színpadi alkotók mesterien, megrendítően és elgondolkodtatóan tártak elénk. Hozzám is számos üzenet (ha úgy tetszik: sms) ért el, melyekre a hétköznapokban, munkahelyen, családban, lakóhelyemen, hitéletemben kell most választ adnom… S vajon leszek-e elég bátor és elszánt, hogy kezem a billentyűzetre tegyem?
– Inkább arra válaszolnék – zárja az első kérdéssort Fülöp Krisztina katekéta, aki szervező, „lelki ráhangoló s egyben rendezősegéd” volt (és szerinte a „kor a nőknél sohasem kérdés”) –, mit adott ez a passiójáték, hiszen a hatása a dráma után zajlódik bennünk. Telt ház volt. Könnyek és zsebkendők zizegése hallatszott. De nem is ez a lényeg. Az előadás után taps nélküli hosszú csend, senki sem mozdult. A „régmúlt” s mégis jelenben élő történet valósággá vált. Aztán lassan, csendben szivárogni kezdett a nép. S az 50 fős szereplő gárda a kicsiktől a nagyokig átmentek a plébániára. Ott vártak majdnem egy fél órát, míg mindent el nem pakoltunk. Imát vártak, áldást, s énekeltünk, és senki sem akart hazamenni. Mintha pünkösd előszele fújt volna arrafelé. Mosoly a szemekben. Közösség született.
◙ A nézőben hamar és óhatatlanul felsajog a kérdés: tudja-e az is Krisztussal vinni a keresztet, aki szerepe szerint épp a megfeszítésén munkálkodik vagy épp abban közreműködik?
– Mindenképp. A szerepem hiteles eljátszásával pont ezt tettem – az ars poetica Szénásiné Komlódi Veronikától származik.
– A tagadás szelleme mindannyiunkban jelen van, pontosan ezért kell Krisztus keresztjét a vállunkra venni – Komlódi Zoltánné, Ilona szerint.
– Az asszonyok szerepe a darabban nagyon jól van kitalálva. Ugyanis azok a tömegbeli asszonyok, akik az első jelenetekben Jézus vesztét kívánják, a végén megsirathatják, vigasztalhatják Őt. Jó érzés volt, hogy a táncos jelenetben már „legálisan” sirhattam a színpadon – a vallomás pedig Gyurináné Pesti Györgyié.
– Ahogy a szövegemben is állt: „Csak nézz rám! Csak mondd, s Veled maradok!” – ha megtehetném, enyhíteném terhét – tudatja s tudja Telek Tamásné.
– Szerepem szerint én vezettem a Krisztust elfogó katonákat. Malkus ekkor, azt hiszem, úgy gondolhatta, hogy helyesen cselekszik, ám a következő pillanatok csodája (a levágott fül visszatétele) átértékelhette ezt benne. Nekem ez a csoda volt, ami erősítette a hitemet – Balázs Zoltán érezte ezt.
– Azt hiszem, ezt a Jézust „játszó” férfitől kellene megkérdezni – véli Fülöp Krisztina. – Igen, azt hiszem, tudja, hiszen aki látta a Maglódi passiót, az azt is látta, hogy átéli, nem nézi, hogyan esik, ziháló tüdeje valóban rángott, s miközben maga is szenvedett, fájt mindene, azzal a szerető tekintettel nézett az „apostolokra”, nézett gyógyítóan a levágott fülű katonára, nézett magára Júdásra. Levetkőztetve lenni 350 ember előtt, csak az tudja vállalni, aki átéli, s egy picit belebújik Jézus „énjébe”. S még valami: úgy áldást osztani a gyerekeknek, hogy szinte lemeztelenítve imával simogatja a gyermekek fejét, azt valóban csak lélekkel és átszellemülve lehet. Röviden a válasz: igen, tudja vinni a keresztet, ha ott és akkor egy kicsit Jézussá válik.
◙ Továbbra is a mából kérdezősködnék, nem vissza, hanem előre: hogyan lehet 2025-ben Maglódon vinni a keresztet?
– Csendesen szolgálva, például egy ilyen kezdeményezésben való részvétellel – ami Komlódi Zoltánné, Ilona titka.
– A dolgunk ma is az, hogy vegyük fel mindennapi keresztjeinket, és hordozzuk azokat. Ma, itt Maglódon is. Ezeket saját erőből nem tudnánk vinni. De Krisztus segít a cipelésben. A hétköznapokban is. Sok erőt ad, ha mindennap töltekezünk, táplálkozunk Vele (igéjével és a szentségekkel) – ez Gyurináné Pesti Györgyi titka.
– Mindenkinek megvan a maga keresztje, néha több is. Ezek vagy látszanak rajtunk, vagy nem. Ha Krisztus szeretetét egy kicsit is tudjuk közvetíteni a cselekedeteinkben, akkor már sokat tettünk – Balázs Zoltán titkába tekinthetünk.
– Gondolom, a hétköznapi keresztekre vár választ. A hit az, ami alkalmassá tesz bennünket a kereszt hordozására. Bármilyen körülmények között. Lehet nehéz helyzet, akkor elfogadom, s lehet könnyebb élethelyzet, akkor pedig hálát adok. Tudjuk, hogy ez minden nap változik, változhat. Egy biztos, hogy itt Maglódon bármilyen keresztet kap is az ember, kell, hogy legyen egy olyan közösség, amely megerősít, bíztat, s segít a kereszt hordozásában. Hittel és közösséggel – íme, Fülöp Krisztina titka.
– Vállalnunk kell a hitünket, akár kiállva is megvallani. Életünkkel olyan példát kell adnunk, hogy Krisztus szeretete sugározzék általunk – Telek Tamásné titka ilyen.
– Szeretném minél több gyerekkel megismertetni és megszerettetni Jézust. Ez az én keresztem jelenleg – tudatja titkát Szénásiné Komlódi Veronika.
– Közösen, közösségekben. Zsolt püspök friss podcastjában arról beszél, hogy Húsvét üzenete az, hogy öröm élni, és van kereszt. Ezt annyival toldanám meg, hogy a kereszténység nem egyéni műfaj. Gondolva az elveszett és megkerült bárányra és drachmára, a hazatérő tékozló fiúra: örömében mindenki összehívja barátait, szomszédait, hogy „gyertek, örüljetek velem!”. Ha az öröm közös, egymás nehézségeit is lehet és kell hordozni. Csendben, egyszerű jelenléttel és szeretettel. Talán ezért is „némák” a passió szentírásbeli szereplői, ezért nincsen saját szövegük. Most éppen arra gondolok, hogy vajon ki mit, milyen nehézségeket hozott magával szerdán este a MagHáz színháztermébe? Segítettünk bárkinek, hogy azokat ott tudja hagyni, oda tudja adni (részben vagy egészben) Jézusnak? – kérdez vissza Teplán Róbert.
◙ Hogyan lehet hitelesen eljátszani az értékrendünkkel ellentétes szerepet, amikor nyilvánvalóan csak azt tudjuk hitelesen eljátszani, ami valójában valahol bennünk is megvan?
– Nem feltételen kell, hogy egyetértsek a nép vagy a kísértő, netán a katona szerepével, vagy hogy bennem gyűlölet, harag, illetve gonoszság legyen. Az átélés nem egyenlő a bennem zajló erkölcsi értékrenddel. A cél s a darab célja is az, hogy mi is átérezzük, milyen lehet egy nép, egy gonosz vagy egy katona szerepe, jelleme. Napokig heverjük ki a próbák után is azt a szerepet, amely után magunk is sírunk. Mennyit, de mennyit próbáltuk a kőhajítást, az ordítozást, a „keresztre vele!” felszakadó üvöltést. S tesszük ezt azért, hogy a hallgatóság is átérezze a jelenvaló gonoszság, a nép vezethetősége és a kegyetlenség bűnét, ami mind az emberiségtől az első bűnös kísértés óta jelen van – tárja fel Fülöp Krisztina.
– Nehéz volt eljátszani a negatív szerepet, mert legszívesebben végig sírtam volna az összes próbát és előadást. Lelkemben még közelebb értem Hozzá, tudva és megtapasztalva azt, hogy a ma elkövetett bűneim ugyanúgy megbántják. A hitelességet ugyanakkor szerintem meg lehet teremteni, ha egyrészt az ember tudja, hogy ez csak egy szerep, és a hétköznapokban törekszem ennél a szerepnél jobb ember lenni. Másrészt mégis tudatában vagyok bűnös mivoltomnak, vagyis annak, hogy sokszor nem (csak) tettekkel vagy szavakkal bántok másokat és Istent, hanem mégiscsak vannak bennem negatív gondolatok, érzések, amivel szintén Isten ellen dolgozom – avat be Gyurináné Pesti Györgyi.
– A passió szereplőinek többsége negatív szerep, ezért nehéz azokkal azonosulni, de a megváltás ígérete feloldja ezt – teszi hozzá Balázs Zoltán.
– A próbák elején nagyon nehéz volt követ dobálni és kiáltozni Jézus ellen. Nem is ment – árulja el Komlódi Zoltánné, Ilona.
– Bűnösök vagyunk. Saját bűnös mivoltunkkal találkozunk a szerepben, és emiatt szégyenkezünk. Ezért nehéz eljátszani – tudatja Szénásiné Komlódi Veronika.
– Tragédiaírónk, Madách sorai jutnak eszembe: „Miért is kezdtem emberrel nagyot, ki sárból, napsugárból összegyúrva…” És valóban, ahogy a mű ifjú narrátora is többször tükröt mutatott nekünk, hitbéli szeretetünk mellett hétköznapjainkban ott vannak apróbb és súlyosabb árulásaink, közönyünk, irigységünk, bosszúink, átkaink, gyilkos gondolataink és szavaink, hitből kifordulásaink, istentagadásaink. Így sajnos azt kell mondanom, hogy bizony, nem is olyan nehéz megmutatni sárból fakadó mivoltunkat sem. A szerda esti szenvedéstörténet üzenete és az abból fakadt tükörképek azóta is újra meg újra felötlenek bennem, és remélem, hogy megkönnyítik és meggyógyítják életem vívódásait. Úgy hiszem, nem vagyok egyedül azzal az óhajjal, hogy egyre több napfényt és egyre kevesebb árnyékot sugározzunk – reméli a kórustag, N.
◙ Végül: változtat-e, változhat-e egy város, egy művelődési ház, egy néző a maglódi passiójáték nyomán?
– Igen, változtathat, feltétlenül! Hiszen azért csináljuk, hogy hassunk. Ha nem hinnénk benne, hogy alkotunk és gyarapítunk, miért is szánnánk rá időt? – kérdezi az Annást, Ananiást, az agg főpapot megjelenítő, 75 éves vasúti pályaépítő mérnök, Jákfalvi Péter, „akinek csak annyi volt a szerepe, hogy vejét és utódját, Kajafást tekintélyével támogassa.” – Ma került kezembe egy Reményik-vers, 1922-ből:
Nem látjátok, hogy sápad az arany,
A lelkünk aranya?
Égető, bontó, maró folyadék,
Gyilkos szer fogta meg.
A kéz, mely rácsöppenti, nem remeg,
S vajjon mi marad még,
Ha lelkünk aranya is elveszett?
Ezt mentettük mi át:
A lelkünk kibányászott aranyát
A nagy viharból a szegényes révbe.
Ezt, s a hivatást: még mélyebbre ásni.
A lélekre ma nagyon kell vigyázni.
Csak az Isten, s a lelkünk van velünk.
Nem maradt egyebünk.
A Sápad az arany… c. verset Kolozsvárt írta, 3 évvel a román megszállás után – a kincses városban, amely addig a magyarság szellemi, lelki központja volt töretlenül (miközben Pest-Buda a török után német város lett – és ma milyen?!?). A vidéki Magyarországnak helyt kell állnia!
– Már azzal is változtat, hogy a három egyház összeállt egy közös „feladatra”, amelynek segítségével az emberek lelkéhez próbáltak utat találni. Mindenki a maximumot adta, az emberek pedig nyitottak voltak a hívó szóra. Sok meghatódott nézőt láttunk csendben felállni a végén – csendesedjünk el Telek Tamásnéval!
– Isten adja, hogy ez így legyen! Hiszem, hogy ha nem is 350 ember vagy az egész város változott most azonnal, de ha csak néhány ember szívében elültettük a vágyat Isten iránt, már hatalmas sikert értünk el – bizakodjunk Szénásiné Komlódi Veronikával!
– Remélem, hogy sokakat megérintett az előadás, és megszólította őket az Úr, hogy ne csak egy előadás iránt érdeklődjenek, hanem a mindennapokban is legyen része életüknek az Isten: a Szentírás olvasása, a templomba járás és a szentségek vétele által, tudva azt, hogy Jézussal könnyebb együtt hordozni hétköznapi keresztjeinket – osztozzunk Gyurináné Pesti Györgyi reményében!
– Igazi megerősítést és reményt 6 éves unokám, Hunor adott, aki öccsével együtt, véletlenszerűen (más felügyelet hiányában) sodródott a színházterembe, és feszült figyelemmel végigülve a majd 1 órát, otthon 15 percben mesélte el a látottakat, óvodai hittanismerete tükrében. Beszélt arról, hogy „Jézus elment szamárháton Jeruzsálembe, ahol lett egy jó barátja, Júdás, aki elárulta Őt, az emberek rájöttek, hogy »varázsló«, ezért a katonák elfogták, s hogy vitte a keresztet, első elbotlásnál térdre esett, jöttek az asszonyok, s mondta, hagyjatok vinni a keresztet, a második elbotlásnál két térdre esett, jött Mária, kicsit imádkozott, aztán jött a mezőről egy szegénylegény, mondta a katona, hogy »gyere, vigyed te is!«, s a harmadik elesésnél teljesen lefeküdt a porba, jött egy néni, aki letörölte az arcáról az izzadtságot, a gyerekek imádkoztak, aztán felvitte a dombra a keresztet, megostorozták, a szöges koszorút mélyen a fejébe szúrták, felszögelték a keresztre, még kicsit imádkozott, és meghalt, de harmadnapra feltámadt, és ül az Atyának a balján…, és itt a vég…, és ugye, majd újra eljövünk, és megnézzük ezt a színházat?” Ők már – és még – felismerik a sarat és felismerik a napfényt. „Engedjétek hozzám a gyermekeket!” – mondta Jézus, s talán ez volt a passiójáték egyik fontos, 21. századi üzenete is, hogy gyermeki szemmel, újra és újra megláttassuk a sárkérgünkön átragyogó napsugarat – láttassuk együtt a kórustag, N.-nel!
– Igen, változtat. „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Vagy: „Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe” (Lk 6,38). Persze a kegyelemre, Isten ajándékaira nyitottnak kell lenni, de árad, kell, hogy áradjon, mert Jézus minden szava igaz – fogadjuk be azt Teplán Róberttel!
– Határozottan állíthatom: igen, változtat. Több szempontból is. A várost a lakosság adja. Ez a 350 ember, aki átélte a passiót, legyen az gyerek vagy felnőtt, megtanult valamit. Jézus meghalt értünk. Beleégetődött szívébe egy-egy kép, s amikor a világban hasonló szenvedéssel találkozik, akkor visszakapcsol, s látja a szenvedőben Jézust magát. A passió után érzékeny lett az ember a jóságra, a szenvedésben letörlő kendőre, s arra, hogy sohasem a gyűlöleté az utolsó szó. Igaz ez minden nézőre, még akkor is, ha csak „színdarabot” látni jött, vagy éppen a művelődési házat vezeti. Hiszen a „telt ház” mond valamit. Találkozni akart azzal a „történettel”, amit át akar élni, egyesülni akar Jézus passiójával, s abban a maga életével. S valahol mindenki tudja, hogy van feltámadás: nem a halálé az utolsó szó. Ez vigasz és remény. Ma is itt Maglódon. S ha valaki találkozott Jézussal, akár a passión keresztül, akkor megváltozhat, s akkor a város is megváltozhat. Azt hiszem, jobb emberekké lettünk – higgyük együtt Fülöp Krisztinával!
Varga Zoltán
Fotó: Török Barnabás
