A nemzeti összetartozás napjának maglódi megemlékezésén, június 4-én délután Marton Gábor önkormányzati képviselő személyes történeteivel fűzte össze a felszólalásokat és fellépéseket. Az egyik legmegrendítőbb pillanatban a műsort adó diákokhoz fordulva mondta el a szabadkai születésű nagymamájától tanult gyermekmondókát a Palicsi-tóról és Nagy-Magyarországról.
A megemlékezés szónoka, Lévai Attila Dénes a történelmi lecke mellett szintén saját élményeivel hozta közel a 105 évvel ezelőtt történteket. Mert ez a velünk élő múlt a jelenben. „Itt állunk egy emlékmű előtt, amelyet maglódi művészek munkái díszítenek, maglódi kőműves és építész alkotott, és pontosan 15 évvel ezelőtt avattuk fel a Maglódi Polgári Körnek köszönhetően. Az emlékmű talapzatában elhelyezett 63, földdel teli szütyőt a történelmi Magyarország számos vármegyéjéből hozták a maglódi zarándokok.
Örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy sikerül hidakat építenie az iskolának, közöségünknek, a városvezetésnek és ennek a folyamatnak én is részese lehetek. Közvetlen kapcsolatunk lehet olyan tehetséges és aktív pedagógusokkal, akik a mai napig erre a napra felkészítik a diákokat, hogy tisztelettel és méltósággal emlékezhessünk. Hiszen kik ismerhetnék jobban azt a szívszorító, elszakított érzést mint ők, akik a saját életükön keresztül ezt megtapasztalták?
Számos emlékem van arról is, milyen az, amikor elhagyva az országhatárt, fura érzés fog el: elindulok valamerre, ami már nem Magyarországon van, de amikor odaérek, olyan, mintha mégis hazaértem volna. Milyen is Bene, Lövéte, Doroszló vagy Gömörhosszúszó? Volt lehetőségem, mint látogató, mint néptáncos eljutni a külhonba, beszélni ismerkedni a testvér- vagy magyarlakta településen élőkkel. Kérdezni őket az életükről nehézségeikről vagy épp az örömükről. Élvezni a vendégszeretetüket, látni a gyönyörű tájakat a hegyeket, templomokat, településket. Csodálatos élményekkel térni vissza az országba. Mindezt úgy, mintha el sem mentem volna. Nekem ez jelenti az összetartozást, a közösség erejét és a kultúránk jövőjét.”
Nem pusztán jó érzés immár fiatalokkal, sok-sok fiatallal találkozni városi megemlékezéseken, de reményteli is. Ők is át tudhatják élni, ami közvetlenül a dédszüleikkel, szépszüleikkel történt? Erről ezúttal is Dósa Dorottya, Késmárky Uzonka és Morva Dorka gondoskodott a Vermesy-iskola verselő, éneklő, szívet melengető élményt nyújtó diákjainak élén, illetve Szőke Dóra a pergő-forgó néptáncos tünemény-gyermekekkel. Így lehet igaza a fülbe mászó, lélekbe markoló Szarka Tamás-dalnak: „Nézd a szemeimet, minden kiderül, kár mondani már, / A magyarság szívbe menekül, úgy is jót talál, úgy is jót talál…”
Mudi Róbert berzétei református lelkész levelét Kérges László polgármester olvasta fel a megemlékezésen:
„Június 4-e számomra a remény napja. 105 éve nem haltak el a levágott végtagok,* 105 esztendeje igazságért kiált egy nemzet, és 105 esztendeje kapaszkodik a hívő magyar az Istenbe s az isteni igazságszolgáltatásba. A Róma 5,5-ben azt olvassuk: »a reménység pedig nem szégyenít meg«. Nem szégyen tehát sírni dühünkben, vagy letérdelni imához a magyar jövőnkért. Én ma ezt teszem, s valahol ott előttetek a hármashalomból kiált a Felvidékről, a Berzétei Református Templom kertjéből hozott ősi magyar föld is. Remény nélkül nincs jövőkép, hit nélkül nincs reménység, s mindkettő csak a szeretet lüktető lelki közegében élhet. Három szavam van hát: Hit, Remény és Szeretet. Ez járja ma át a lelketek! Imádkozzunk egymásért az elszakítottságunkban is!”
Nyisztor Ilona, a Pusztinai Házért Egyesület elnökének levelét Todor Ilona, a Tamási Áron Erdélyi Kör elnöke olvasta fel:
„Kedves Maglódiak! Kedves Magyar Barátaink!
A trianoni békediktátum 105. évfordulójáról szóló megemlékezés alkalmával szeretettel köszöntjük a maglódiakat és a megemlékező magyar-szívű egybegyűlteket.
A jeles történelmi események, legyenek azok jó-emlékűek vagy rosszak, amelyek minket, határon túliakat és anyaországiakat összekötnek, mindannyiunkat főhajtásra és emlékezésre késztetnek. A történelem az élet tanítómestere. Évről évre megtanít minket értékelnünk, erősítenünk baráti kapcsolatainkat. És ez a kapcsolat a magyarságunk.
A mai gyásznapon emlékezünk, emlékezünk arra, hogy bármerre is vinne minket a történelem iránya, mi nem engedjük el egymás kezét, amíg magyar szív dobog bennünk. Wass Albert szavait idézve: »Trianon árnyékában élve feledjünk el minden személyi sérelmet, pártoskodást, és nyújtsunk testvérkezet mindenkinek, aki szívében és szándékában magyar még.«
Szeretettel nyújtjuk baráti kezünket Pusztináról, a csángómagyar Moldvából!”
Árkosi Antalnak, a margittai RMDSZ tiszteletbeli elnökének üzenetét Herendi Tamás alpolgármester olvasta fel:
„Nekünk, a határon túliaknak a nemzeti érzésünk, a nemzet iránti szeretetünk ott kezdődik, hogy könnybe lábad a szemünk, ha a magyar himnuszt halljuk vagy énekeljük. Ez az érzés mindig velünk van, ha nem is hangoztatjuk. Fáj, amikor az anyaországban elő nemzettársaink támadnak ránk, figyelmen kívül hagyva, hogy az országhatárokat akaratunk kívül rajzolták át.”
A megemlékezésre érkezett egyik kárpátaljai levelet Petrovics János, a Maglódi Polgári Kör elnöke olvasta fel:
„1920. június 4-én a ma Kárpátalja néven emlegetett területet a trianoni diktátum határozatának megfelelően Csehszlovákiához csatolták. A területet 6 korábbi Magyarországi megyéből hozták létre. Szabolcs, Szatmár, Bereg megyék egy részét, Ung, Ugocsa és Máramaros megyéket teljesen elszakították. Az addig 1000 éven keresztüli stabilitás megváltozott. Csak a XX. század folyamán Kárpátalja különböző területein 17 államforma váltotta egymást. Volt, amelyik csak néhány napot tartott. Egyes területeken az emberek úgy élték le életüket, hogy 5 állam polgárai is voltak úgy, hogy sosem hagyták el otthonukat. Váltották egymást az országok, vezetőségek, nyelvek pár éven belül, és nem lehetett tudni, hogy a következő rezsimnek kegyeltje vagy éppen halálos ellensége és üldözöttje leszel te, a családod, a gyermekeid. Szelmenc példája jól tükrözi az akkori állapotokat, ahol az országhatárt a település közepén húzták meg, kettészakítva a falut. Testvérek, családok, barátok soha többé nem látták egymást úgy, hogy évtizedeket éltek még le egymástól pár száz méterre.
1920 óta minden generációnak kijutott a megpróbáltatásokból: I., II. világháború, malenykij robot. A több generáció sok évtizedes verejtékes munkája által megszerzett javak (földek, jószágok) beszolgáltatás a szovhozokba. A Szovjetunió széthullásakor a bankban tartott pénzek elkommunizálása. És most az orosz–ukrán háború. Ennek eseményeit, a magyarok által hozott áldozatait a sajtóból mind ismerjük. Nekem a mostani helyzetről a Historica zenekar sorai jutnak eszembe: »Az egyik elment és honvágya van, / A másik ott maradt, ahol volt, ezért gondba van!« Gondban van, nem is kicsiben. És honvágya van, amely mindent felemészt. Elsősorban a jövőbe vetett hitet és bizalmat…
Az elmúlt 100 év megpróbáltatásai ellenére a kárpátaljai magyarság él. Köszönhető ez többek között az anyaországi és más elszakított területen élő testvéreinknek, akik mind egy emberként mozdultak meg a háború kitörésekor, és siettek nehéz helyzetbe került honfitársaik segítségére. Sokat kaptunk tőletek, de még egyet mindig kérünk. Imádkozzatok azért, hogy 100 év múlva is elmondhassuk, a kárpátaljai magyarság él, megmaradt és boldogul szülőföldjén.”
Diósi Ede (Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesület, Doroszló) levelét Bagyinka Anna gimnáziumi tanuló olvasta fel:
„Mit jelent nekem, délvidéki magyarnak, Trianon több mint 100 év után?
Trianon számomra nem csupán egy történelmi dátum vagy egy aláírt békeszerződés, hanem egy mély, máig sajgó seb, amely nap mint nap emlékeztet arra, hogy milyen könnyen lehet szétszakítani egy nemzetet – térben, jogban, lélekben. Több mint száz éve, hogy Délvidéket elcsatolták, de a fájdalom ma is eleven. Mert Trianon nem zárult le 1920. június 4-én – az velünk él, generációról generációra öröklődik, épp úgy, mint a nyelvünk, kultúránk, hitünk.
Történt azonban valami az elmúlt évtizedekben, ami nem enyhítette ugyan a veszteséget, de megerősítette a hitünket: megkaptuk a magyar állampolgárságot. Az a nap, amikor átvettük az okmányt, amikor újra a nemzet teljes jogú tagjának érezhettük magunkat, nemcsak papír volt, hanem elismerés – hogy számítunk, hogy tartozunk valahová. Ez volt a gyógyulás kezdete. Épp ezért nem tudjuk és nem is akarjuk elfelejteni azt az ellenkampányt, amit Gyurcsányék folytattak a kettős állampolgárság ellen. Az ő cinizmusuk, elutasításuk nemcsak politikai döntés volt, hanem szembe köpése annak a több millió magyarnak, akik a határon túl is őrzik nemzeti identitásukat. Az ő bűnük történelmi bűn, amit nem feledhetünk.
Mi itt a Délvidéken, a saját szülőföldünkön, sokszor vagyunk lenézettek, másodrangú állampolgárok. Mintha csak tűrnek bennünket, de nem fogadnak el. Anyanyelvünk gyakran tehernek számít, és a magyar szóért nem egyszer gúny, fenyegetés vagy hátrány jár. De nem hagyjuk magunkat. Mert tudjuk: »senki sem tesz díszes nyerget a kölcsönkapott lóra« – mi azonban nem kölcsönbe kaptuk ezt a földet, ez a miénk, őseink vére áztatta, és a jövő nemzedékeinek is magyar szótól kell visszhangoznia.
Mégis, a sötét napokban erőt ad, amikor érezzük az anyaországi testvérek vagy az erdélyi magyarok őszinte szeretetét. Mert egy nemzet vagyunk, határok ide vagy oda. Jólesik, amikor nemcsak sajnálnak minket, hanem tisztelnek azért, amit megőrzünk. Ez a szeretet erőt ad, tartást és hitet abban, hogy érdemes magyarnak lenni – délvidékinek is.
Trianon tehát nem csak múlt. Trianon a jelenünk része. De az a dolgunk, hogy ne hagyjuk, hogy a múlt legyőzzön minket. Meg kell őriznünk, amit ránk bíztak – nyelvet, hagyományt, hitet – mert csak így maradhatunk méltók azokhoz, akik előttünk voltak, és csak így építhetjük tovább a jövőt – magyarként, itt a Délvidéken.”
Patyi Zoltán levelét (Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet Tanácsa) Tóth László, a Maglódi Vermesy Péter Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola igazgatóhelyettese olvasta fel:
„Szeretve tisztelt Maglódi Hazafiak!
Szép Kárpáthazánk délnyugati csücskében található Alsólendva és vidéke, amit most Szlovéniában Muravidéknek nevezünk, s amely a magyar békeidőkben Zala és Vas vármegyék szerves része volt. E picinyke területen 1920-ban kb. 22 000 magyar élt, s odacsatolták őket az újdonsült Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. Jelenleg Szlovéniában szűk hatezren vallják magukat magyarnak. Ez kevesebb, mint Maglód lakosságának a fele. Trianonkor Lendvának több mint 90%-a volt magyar, jelenleg az 1/3-a.
1958 óta nincs magyar iskola, 15 éve Lendván nincs magyar pap, de azelőtt sem mindig volt. Az elmúlt száz évben tömegesen vándoroltak ki Nyugatra, az itthon maradottak közül sokan vegyes házasságban élnek.
A szlovén politika folyamatosan azt hazudja, hogy a magyaroknak Szlovéniában fenékig tejföl az életük. Közben a hivatalokban és az üzletekben alig beszélik a magyar nyelvet, ami ellentétes a szlovén törvényekkel. Csakúgy, mint az, hogy a magyarok lakta nyilvános helyeken lévő feliratoknál és plakátoknál is sokszor mellőzik a magyar nyelvet. Ha egy magyar szervezet a magyar célközönségnek szóló meghívójában, reklámjában a szlovén fordítást a második helyen vagy kisebb betűmérettel közli, akkor viszont megbüntetik. Tehát fortélyos félelemben tartanak bennünket a szlovénok.
E föld maroknyi magyar népének minden nehézség ellenére magyar küldetéstudata van, mely a történelmi előzményekből fakad. Őseik karddal, puskával védték a magyar hazát a törökök, a németek, a horvátok, a szovjetek ellen. Másrészt Alsólendvának már 1572-ben nyomdája volt. Itt éltek Deák Ferenc felmenői. A szomszéd járásban, Csáktornyán pedig a Zrínyiek. Sok ismert személy közül itt született Mikola Sándor fizikus, akinek nevét az egész világon a Mikola-cső őrzi, vagy Ferenc József és Sissi kiegyezés utáni udvari szobrásza, Zala György, aki megalkotta többek között a Hősök terén álló millenniumi emlékművet a hét vezér lovasszobraival. A jelenleg felújítás alatt álló Gábor főangyal az 1900-as párizsi világkiállítás nagydíjasa lett. Tehát a fegyver mellett kultúrával is védték a Hazát.
Ilyen történelmi előzmények után nem kell attól tartani, hogy hagyjuk elveszni a délnyugati véget. A legutóbbi kis reménysugár, hogy 2025. május 10-én Budapesten a Kőrösi Csoma Művelődési Központban a „Tiszán innen, Dunán túl” elnevezésű gyermek-népdaléneklő verseny Kárpát-medencei döntőjében a lendvai Farkas Kristóf a legmagasabb elismerésben, kiváló arany fokozatban részesült. A zsűri a magyar népzenei élet legkiválóbbjaiból állt, mint például Maczkó Mária.
A magyar összetartozás napján Csíksomlyó felé tartva köszöntünk Benneteket, drága maglódi testvérek! Veletek vagyunk, és köszönjük, hogy velünk vagytok.
A Jóisten és a Szűzanya vigyázzon ránk!”
Menyhárt István, a mezővári református egyházközség lelkipásztorának levelét Bálint Klára református lelkész olvasta fel:
„Mélyen tisztelt Megemlékező Közösség! Kedves Magyar Testvéreink!
Minden jóérzésű magyar ember szíve feljajdul e szó hallatán: Trianon. Benne van az egész nemzetre kiterjedő veszteségünk, közös gyászunk, közös fájdalmunk, melyet immáron 105 éven át alázattal és méltósággal visel a magyar nép, az ország határain innen és túl. A sebek begyógyultak, az élet utat tört magának, nem állt meg, hanem különös feladat elé állította népünket. A magyar újra otthonra talált a számára idegenné váló szerelmes szülőföldjén, s tette ezt e száz esztendő alatt újra és újra különböző nagyhatalmak uralkodása folytán. A sebek begyógyultak, de a maradandó hegek szüntelen sajognak és értjük, mert mindnyájunknak egyformán fáj az a bizonyos soha ki nem mondott szó.*
»Hol is van hát, a mi hazánk?« – az ízekre szabdalt, határok és ideológiák, pártok és eszmék által egymástól szétszakadt szép magyarság közös hazája… Mózes könyörgése, mindenikünk imádsága: »Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak!« Nemcsak a közös gyásznak az éneke ez, hanem a közös hitvallásnak és vigasztalásnak, az újrakezdésnek a sorai ezek. Mert az Úr féltve őrző karjai ölelik e Kárpátok szegélyezte csodálatos hazát, mely minden magyar otthona. Benne élünk, általa és neki. Hisz az övéi vagyunk, szent kenyerén élő, gondviselt népe, Jézus Krisztus által hűs forrásvizekhez pásztorolt nyája, megmaradásra, üdvösségre megváltott fiai. Kik vétkeink miatt megérdemeljük a sújtó kezet, de kegyelmes Istenünk ebben is irgalmas, mert ugyanaz a kéz fölemel, megsimogat, vígasztal, hazavár, keblére szorít és fiaivá fogad, mint szerető Atya a tékozló fiát. Nem haragszik örökké, Jézus Krisztusban ránk árasztott mosolya éltet, szava balzsamként gyógyít sajgó szíveket, keserű lelkeket, megvidámít, és az élet szeretetét adja belénk újra és újra.
Őbenne van hajléka a magyarnak nemzedékről nemzedékre még itt Kárpátalján is. Szeret minket az Úr! Az utóbbi években különös próbát mért reánk, melyet hűségesen ki kell állnunk. Nem bizakodhatunk el, alázatosnak kell lennünk, mert Nélküle nem fog menni, mert Nélkületek nem fog menni. Ő megvigyázott bennünket mindeddig. Családjainkat megőrizte, még, a szétszóródás ellenére is, a hajlékaink állnak, a földünk terem, a fiaikért epedő anyai szívek nem szakadtak meg, erősek, mint a szikla, hős Zrínyi Ilona vérei nem adják föl ma sem, óvodáink, iskoláink, a jövő nemzedékét védő bástyaként oltalmazzák és nevelik hitre, igaz emberségre. Erőnk minden nap megújul, mert Isten kegyelme örök. Őbenne és általa élünk és remélünk jobb napokat, bizalommal és hittel tekintünk a jövő felé, mert a mindeneket bölcsen és javunkra intéző Isten tudta és akarata nélkül, még csak egy hajszál sem eshetik le a fejünkről. Életünk az ő kezében van, de különösen bíz ma egymásra is bennünket, az összetartozás napján. Ha erre gondolok, akkor hálát adok, és megköszönöm, hogy a Kedves Maglódi Testvérek mellénk álltak és közösségünket segítségükkel immáron több ízben is támogatták. Ha erre gondolok, hálát adok és köszönetet mondok, hogy az anyaországi testvérek különös segítőkezet nyújtottak felénk, amikor menekülő fiainkat befogadták, otthont adtak egész családoknak, és támogatást nyújtottak a szülőföldön maradóknak, hogy nemzetünk éljen és megmaradjon határain innen és túl.
Mit is üzenhetnénk, mit is kívánhatnánk ezen a mai napon a Kedves Maglódi Testvérek megemlékezésére? Istenünk áldó szeretete legyen és maradjon mindnyájukkal, kezük munkáját tegye maradandóvá, hitüket és élő reménységüket növelje, adjon jó erőt és egészséget a mindennapi feladatokhoz, kitartást és türelmet a megpróbáltatások idején, adjon áldást és előremenetelt az életükre és családjaik számára, adjon oltalmat és gondviselést most és mindenkor! Buzgó könyörgéseinket hallgassa meg és cselekedje meg velünk, mindazt, ami javunkat szolgálja és dicsőségét hirdeti nemzedékről nemzedékre.
A kárpátaljai magyarság, valamint a mezőváriak nevében tisztelettel és szeretettel küldöm köszöntésemet.”
A nemzeti összetartozás napján tartott maglódi megemlékezést ökumenikus áhítattal ajánlották Isten kegyelmébe a gyászoló, de jövőbe néző gyülekezők Bálint Klára református és Németh Mihály evangélikus lelkész szolgálatával.
A 15 éves emlékmű tövében és a 105 éves békediktátum árnyékában koszorúzással ért véget a fantomfájdalom 38 351. napja.
* Mudi Róbert és Menyhárt István is Karinthy Frigyes „Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára” c. művére utalt. A nevezetes írás e sorokkal ér véget: „…nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Fotó: Török Barnabás
Szöveg: Varga Zoltán
