Aki nyüzsgő szellemi pezsgésre vagy épp elmélyült kihívásra, érdekes művészeti utazásra, térélményre vagy épp fantasztikus, sosem látott univerzumokba vágyik, menjen csak el Bors Györgyi* kiállításaira! Azt hihetnénk, a kockákra, gömbökre fókuszálva, bezárul most valami, de a megnyitók izgalmas beszédei is tanúsítják: ellenkezőleg, új világ kapuja tárul. A művésznő nyomában, közösségi oldalát követve járhatjuk a galériákat, barangolhatunk a belvárosiakban éppúgy, mint akár az Erdős Renée Házban, a „szomszédban”. És fojtsák csak el gúnyos, kétkedő mosolyuk kunkorát: Maglód így Péccsel, Párizzsal „vetekedhetne”, ha ráébrednénk, hogy az ő Vásárhelyi Győzőjük, Victor Vasarely-ük mellé nálunk felnőtt egy maglódi Victoria. Hagyjuk győzni! Hagyjuk, hogy meggyőzzön bennünket! Érezzük meg a jól meghúzott vonal súlyát, halljuk meg a tiszta szín hangját!
Az Időhurok c. kép előtt (2026. január 30.)
Beszélgetésünk apropója a magyar kultúra napja. Ugyan a reneszánsz és az orosz avantgárd volt a meghatározó az Ön képi világa megteremtésében, de magyar művészek is befolyásolták gondolkodás- és látásmódját?
– Látásmódom alapeleme valóban a reneszánsz arányossága és az orosz avantgárd szerkezeti szigora, történetmesélése geometrikus eszközökkel, de a magyar kultúra több alkotója is nagy hatással volt rám. Kassák Lajos „képarchitektúrája”, Victor Vasarely op-artja* és kinetizmusa,* Kondor Béla belső vívódásokat tükröző képei egyaránt formálták a gondolkodásomat. Nekik köszönhetem azt a felismerést, hogy a modernitás és a hagyomány nem zárja ki egymást: az absztrakt forma mögött is ott lehet a lélek és az emberi tapasztalat. Példamutató számomra Mengyán András elszántsága, kitartása. A saját elképzelési mentén alkotja műveit akkor is, ha az nem egyezik meg a nagy többség gondolkodásával. András egy beszélgetés alkalmával azt mondta nekem: „Ha valaki akár csak egy hangyányit képes hozzátenni a képzőművészet megújulásához, annak van értelme.”
Gyermekkora óta jelen van az alkotás az életében, mégis világosan látszik, mikortól lépett kifejezetten a képzőművészet útjára. Mi volt ezen belül az a pont, amikor kimondhatta: immár képzőművész, festőművész lett?
– A rajzolás és az alkotás gyerekkorom óta fontos, ezért nem egyszerű azt a pontot meghatározni, mikor válik az ember művésszé. Úgy érzem, erre az útra akkor léptem, amikor a festés már nem a látvány lemásolásáról szólt, hanem a belső törvényszerűségek megfogalmazásáról. Amikor rájöttem, nem egy kockát akarok lefesteni, hanem a „kockaság” lényegét, a tér és az erő viszonyát. Amikor a környezetem már nem azt mondta, hogy „szépet festettél”, hanem azt: „ez egy Bors Györgyi-alkotás”. Ez a belső azonosság az igazi mérföldkő. Olyan kompozíciókat keresek, ahol a racionalitás és az álmok, a belső feszültségek, a geometriai pontosság és az érzelem egységet alkot. Bár elsősorban az olajfestési technikám, a nagyon aprólékosan, finom átmenetekkel festett képeim miatt mondják már rám néhány éve, hogy művésznő, de én ezt még nem így gondolom. Remélem, hogy majd az leszek. Ezért küzdök, képzem magam ma is, de még az út elején tartok.
Milyen volt ennek az útnak az a kísérleti része, amely során megtalálta a saját „hangját”, egyéni stílusát? Lezárult a kísérletezés, vagy bármikor jöhet fordulópont egy életpályán?
– Az utam egyfajta redukció volt. Fokozatosan hagytam el a felesleges részleteket, amíg el nem jutottam a tiszta geometriához. Ez a folyamat sosem zárul le. Nem hiszem, hogy egy alkotó „megérkezik” – és kész. Ha kijelenteném, kész vagyok, gátat szabnék a fejlődésemnek, és ott lenne végem. A stílusom egy olyan nyelv, amelyet folyamatosan tanulok és fejlesztek. Bármikor jöhet fordulópont is: egy új anyag, egy életesemény, ami átírja a hangsúlyokat. A kísérletezés fontos, ha abbahagynám, megrekednék egy szinten. Most is minden napom, minden új forma vagy kompozíció megalkotása, minden új szín kikeverése számomra kísérletezés. Az történik-e a képen, amit szeretnék megmutatni? Jó-e a forma, jó-e a szín? Összhangban van a többi elemmel? Meg fog száradni időben? Tudom festeni a következő réteget? És így tovább. Nem tudok ebbe belekényelmesedni, minden nap egy új kihívás.
Milyen mérföldkövek jöhetnek egyáltalán az után, ha már valaki ismert, elismert művész? Épp a magyar kultúra napja alkalmából ítélték meg Önnek a Vigyázó Ferenc Művelődési Társaság díját. Melyik elismerését tartja a legtöbbre?
– Egy művész életében a legnagyobb mérföldkő az, amikor képessé válik a saját világát közvetíteni mások felé. Az elismerések közül a szakmai díjak visszajelzést adnak, de a legfontosabb mérce a néző szeme. Mindegyik díjamnak örülök, fontosak nekem, de talán ez a mostani a legkedvesebb, amelyet a magyar tudományhoz kapcsolódó országos pályázaton kaptam. Egyrészt ugyanis a szakmai zsűri által kapott hazai díj megerősít abban, amit csinálok. Másrészt pedig ezt két sokszorosított grafikámmal értem el. Két éve, a Mengyán Andrással közös kiállításunk kapcsán kezdtem el sokszorosított grafikákat készíteni, kizárólag az olajfestményeim felhasználásával, különleges papírra, múzeumi minőségben. Nem díj, de legalább ilyen fontos volt számomra, hogy tavaly kiállíthattam Andrással.
Zárt kör: a díjazás és a díjazott művek (2026. január 25.)
Nem fél attól, hogy az elismertsége növekedésével egyszer csak „kinövi” azt a Bors Györgyit, aki Ön volt? Vagy egyszerűen csak elhagyja azokat a kereteket, amelyekben eddig élt? A nagyhatalmú politikusoknak például azért szoktak időkorlátokat is felállítani, mert az az életmód, szakma és kitettség-kísértés torzítja a személyiséget. Hasonló jelenség nincs a művészetekben, a fejlődése során, az egyre nagyobb elismerések során?
Nem félek. A művészetben a fejlődés nem hatalmat ad, hanem alázatot követel. A művészt sokkal inkább fenyegeti a közönség igényeinek való megfelelés kényszere és a lélek nélküli önismétlés. Most a magam örömére alkotok és boldog vagyok, hogy a műveim mások számára is adnak örömöt és gondolkodni valót. Egyébként minél „messzebbre” jutok, annál inkább látom, mennyi mindent nem tudok. A politikusokkal ellentétben én nem másokról döntök, hanem a saját vásznamról. Én nem elhagyom a kereteimet, hanem kitágítom azokat.
Merengő
Legutóbbi kiállítása megnyitóján Antalffy Péter történész arról beszélt, az absztrakt művész kiindulópontja, hogy olyan képeket akar alkotni, amelyek megértéshez nem kell semmilyen előzetes kulturális tudás, szakirodalmi ismeret, mert a mű önmagában érvényes esztétikai kompozíció. Ilyen értelemben a művész sem függ a nézőtől, megrendelőtől, kordivatoktól. Egyetért ezzel? Előismeretek nélkül nem csak kockának látjuk a kockát, gömbnek a gömböt, vörösnek a vörös mégoly káprázatos színtanulmányait is?
– Alapvetően egyetértek vele: a képnek meg kell állnia önmagában. Nem szeretem, ha egy műhöz „használati utasítás” kell. Ugyanakkor nem gondolom, hogy a néző teljesen előismeretek nélkül érkezik. Mindenki hoz magával érzelmeket, emlékeket, tapasztalatokat. Lehet, nem tudja, mi az a szuprematizmus,* de azt érzi, ha valami a képen feszültséget kelt benne, vagy épp nyugalmat áraszt. Azt gondolom, a képeimet lehet nézni csak önmagukban is, de az igazi erejük a rájuk szánt idővel jön a felszínre. Amikor a néző elkezdi vizsgálni az egyes elemek viszonyrendszerét, amikor elvonatkoztat a közvetlen látványtól, és megérti: a geometriai testek, formák egy sokkal mélyebb, összetettebb rendszert alkotva, tartalmakat közvetítenek.
Ugyanazzal a geometriai formavilággal tér- és színkép-tanulmányok ugyanúgy alkothatók tehát, mint érzések, folyamatok rögzítése? Sőt még a Húsvét c. képe is ki van állítva a Neves Kor-Társ Galériában. Hogy lehet ilyen sokjelentésű a téglatest-, gúla-, hasáb-, gömbvilág?
– A geometria a világ váza. Ha a váz stabil és tiszta, bármilyen érzelmet vagy szakrális tartalmat képes megtartani. Szerintem ez olyan egyetemes nyelv, amelyen keresztül mindenkihez lehet szólni. Ugyanakkor azt is fontos megérteni, hogy egy adott forma nem ugyanazt jelenti mindenki számára. Van, akinek a téglatest egy másik formába beékelődve pusztán ábrázoló geometria, szerkesztési „bravúr”, ha úgy tetszik – míg másoknak annak a leképeződése, hogy hordozzuk, cipeljük életünk terheit, sérelmeit, és ezek gátolnak bennünket a továbblépésben. Számomra mindkét olvasat rendben van. Nem rákényszeríteni szándékozom a nézőt, hogy azt lássa, amit én igyekeztem beletenni a képbe, azt szeretném, találja meg benne a maga szubjektív olvasatát.
Húsvét
A galériatulajdonos Sass László pedig nagyon őszintének és nagyon erősnek nevezte az Ön képeit. Hogyan magyarázná el egy „laikusnak”, ebben a formavilágban miként értelmezhető az őszinteség és az erő?
– Sass László szavai arra utalnak, hogy nálam nincs dekoráció. Az őszinteség számomra az, hogy nem akarom szebbnek vagy másnak mutatni a világot, mint amilyennek én látom. Minden kép önvallomás, általam megélt érzés, gondolatsor – de mindenkinek megvan a lehetősége, hogy önmagán átszűrve felfejthesse a képet. Az erő pedig a rendből fakad. A jól meghúzott vonalnak súlya van, a tiszta színnek pedig hangja. Ez az erő az, amely nem engedi, hogy csak úgy elsétáljanak a kép mellett.
A Kockahámozás-sorozatáról egyenesen azt olvastam, hogy önarcképi ihletésük van, lévén, hogy „kocka-forma” volna a feje… Mit árulnak el Önről ezek a „hámozott” kockák? Arra is kilyukadhatunk, hogy e formavilág mögött nem inkább elrejtőzni lehet, semmint naturálisan kitárulkozni általa?
– Kocka volt az egyik becenevem kiskoromban a széles állvonalam miatt. Ez a sorozat egy önismereti folyamatot jelenít meg. A kocka a racionalitás, a hámozás pedig a fájdalmas és izgalmas megismerési folyamat. Igen hosszú folyamat az eddigi életutam folyamán rám rakódott rétegeket visszafejteni, és megtalálni, ki is vagyok én most. A kocka nem pusztán formai elem, hanem az Én kifejeződése. Célom, hogy a nézőt kimozdítsam a megszokott valóságából, és lehetőséget adjak egyfajta belső reflexióra, ahol a geometrikus rendszerek az állandóság és a nyugalom érzetét közvetítik. Műveimmel nem kész válaszokat akarok adni, hanem kaput nyitni. A festészetem vallomás a sorsomról, a küzdelmeimről, és arról a végtelen rendről, amelyet a világban keresek. A geometriai formák szigora számomra a biztonságot és a kiszámíthatóságot nyújtja.
Hogy ez elrejtőzés-e? Szerintem épp ellenkezőleg: a legmélyebb kitárulkozás, amiben mindenki magára ismerhet, elindulhat a maga önismereti útján. Amikor már csak a „váz” marad, nincs hova bújni. A hámozott kocka én vagyok: a gondolataim és a sebezhetőségem, a csupasz valóság, amivel vagy szembe tudok (tudunk!) nézni, vagy nem.
A Kockahámozás-sorozat két alkotása
Kiállított már Győrtől Budapestig, Hongkongtól New Yorkig. Maglódon viszont a nagyállomás aluljárójában látható csak két képe, szekkója.* Igaz, az viszont különleges alkotáskomplexum mestere, Gasztonyi Kálmán jóvoltából is, aki Domján Edit és Kállai Pál mellé elhelyezte az Ön alakját is. Mi kellene egy igazi maglódi bemutatkozáshoz? És milyen érzést vált ki Önből, hogy Ázsiából, Amerikából hamarabb jön elismerés, mint saját lakhelyéről?
– Különös kettősség ez! New Yorkban, Londonban vagy Hongkongban kiállítani szakmai siker, de Maglódon, az állomás aluljárójában ott lenni a mindennapokban, az emberi siker. Egykori mesteremnek, Gasztonyi Kálmánnak hálával tartozom, hogy elhelyezett abban a komplexumban. Mi hiányzik egy igazi maglódi bemutatkozáshoz? Talán pont egy ilyen beszélgetés, amelyből a helyi lakosság jobban megismerhet engem, és a gondolataimat… Nem fáj, hogy máshonnan hamarabb jött az elismerés – a művészetnek nincsenek határai.
A magyar kultúra napját emlegettem kezdetnek, legyen ez a végszó is: ebből az alkalomból mit súgna annak az általános iskolás kisdiáknak a fülébe, akit megállni látna az aluljáróban a képek, a saját képei előtt?
– Ha látnék egy gyereket az aluljáróban a képeim előtt, odalépnék hozzá és azt mondanám: Ne félj attól, amit nem értesz elsőre! Ezek a formák olyanok, mint a felhők vagy a csillagok: mindenkinek mást mesélnek, mindenki mást vél látni bennük. De ha megállsz előttük, már tettél valamit magadért, mert hagytad, hogy a világ egy kicsit másmilyen legyen, mint amit megszoktál.
Varga Zoltán
A címkép (fölül) Sütő János fotója
KISLEXIKON
Bors Györgyi (Tapolca, 1977) ars poeticája: „Alkotói világom középpontjában a geometrikus absztrakció és a klasszikus modernizmus hagyományai állnak, ahol a fegyelem és az érzelmi mélység találkozik a vásznon. Számomra a festészet nem csupán formák és színek játéka, hanem a tér birtokbavétele, és egy belső, spirituális rend megteremtése. Az életem során tapasztalt bizonytalanságok és nehézségek után, a geometriában találtam meg azt az állandóságot és kapaszkodót, amely segít értelmezni a világot. Alkotásaim a geometrikus absztrakció nyelvén szólnak, de minden vonal és síkidom mögött mély, megélt érzelmek húzódnak meg. Festményeimen kizárólag tradicionális eszközökkel dolgozom: olajfestéket, ecsetet, körzőt és vonalzót használok. Tudatosan kerülöm a digitális megoldásokat vagy a fújt technikákat, mert hiszek a kézi munka erejében és abban a közvetlen fizikai kapcsolatban, amely az alkotó és a mű között a folyamat során létrejön. Munkásságomat a precizitás és a manuális munka tisztelete jellemzi. Ez a lassú, meditatív folyamat teszi lehetővé, hogy a vászon sík felületén olyan dimenziókat nyissak meg, ahol a formák látszólag kilépnek a térbe, és új valóságokat hoznak létre.”
Op-art (optikai művészet): az absztrakt expresszionizmussal párhuzamosan fejlődő irányzat, amely az ember térérzetének és -szemléletének alakításával él a festészet (a plasztika és az építészet) eszközeivel. Az 1960-as években elterjedt áramlat a tér és mozgás alapelvein túlnyúlva annak bonyolultabb módozataival foglalkozik.
Kinetizmus: az op-arttal rokon modern áramlat, amely felfokozott mozgásillúziót ábrázol jellemzően mechanikusan (de akár elektronikusan, mágnesesen mozgatott konstrukciók segítségével, zenei-, beszéd- és egyéb hang-, fényeffektusok kíséretében).
Szuprematizmus: a geometrikus absztrakciót és a tiszta formákat hangsúlyozó irányzatot különösen a négyzetek és a körök használata jellemzi. A színek minimalizálására törekszik, főként feketét, fehéret és a szürke árnyalatait használta. A forma és a szín kapcsolata számára a legfontosabb: a tiszta formák és színek abszolút értékének kifejezése.
„A vágányok alatt, kérjük, vigyázzanak!” c. beszélgetés Bors Györgyivel és Gasztonyi Kálmánnal (a maglódi vasúti aluljáró szekkóinak elkészülte alkalmából) itt olvasható:
https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=pfbid022UTUbjyu5Y5Hs6DyH2p3gtVvFLMGdeJJNuoYd2bhsRtuDFFQjfXJdpoe2sPY66tYl&id=100084836889504#
https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=pfbid02PrD8mC6N6GbpwsKK7yrePkaMH4YWGDUB9qJ1zUimKUsfhWkKRY7dnnGC7aYnhg23l&id=100084836889504#
https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=pfbid02uEDSfRDsSjEz84dX4xheZJFBXajruvbjxH2UcUc4HLH8XBmU7RDiUDU5gTvxqDial&id=100084836889504#
Fény születése
