Jó az irány!

A Maglódtól légvonalban félórára lévő településre, a megye legnagyobb városába igyekszem. Érd tömegközlekedéssel és nagy kerülőkkel 1,5 órányira van. Autóval és dugókban ülve ugyanennyi ideig tartott az út. Már ez mindent elmond a hazai akkumulátor-probléma mibenlétéről. Tetlák Örs, Érd korábbi polgármesterének véleményét kérdezem, aki független képviselőként egészen más helyzetben van most, mint volt városvezetőként. Mégis azt mondja: Maglódon jó az irány.

– Hogy került Ön az akkumulátorok bűvkörébe?
Tetlák Örs: Az LMP – Magyarország Zöld Pártjának tagja, aztán elnökségi tagja voltam, amikor itt, az Érd DNY-i határában található Elvira major mellett egy ipari területet akartak kijelölni. Egy látványos közgyűlési akcióval sikerült az átminősítést és az egész, teljesen elhibázott tervet meghiúsítanunk. A majorban ugyanis egyedülálló munka folyik: kísérleti ültetvényeik mellett Európa legnagyobb, csonthéjas gyümölcsökre specializálódott génbankja működik ott. Agyrémnek tűnt, hogy egy ekkora és ilyen értékes mezőgazdasági területet feláldozzanak ipari célokra. Néhány hét múlva kiderült, hogy valójában egy akkumulátorgyár idetelepítését tervezték. Az SK-nak ez az üzeme később Komáromban valósult meg. Aztán, már a Szövetség Érdért alpolgármestere voltam, amikor a szomszédos Sóskúton egyszer csak a semmiből megjelent a Dongwha Electrolyte Hungary Kft. Illetve az akkori sóskúti településvezetésnek volt erről tudomása, de „elfelejtette” a település és a környék lakóival közölni, milyen üzem települ a szántóföld közepére. A képviselő-testülettel sem feltétlenül egyeztettek. A sóskúti civilekkel összefogva tiltakoztunk, és próbáltuk az egész eljárást visszafordítani. Teljesen sikertelenül, mert már álltak a falak, mire tudomást szereztünk róla, mi folyik a szomszédban. Aztán pedig érkezett az Alsózsolcán felsült Andrada. Ők egy erre a beruházásra alkalmatlan sóskúti csarnokot szemeltek ki maguknak. Ebben a régi, kizárólag elektronikai alkatrészek, eszközök tárolására alkalmas csarnokban egy sehol máshol még korábban ki nem próbált módon akartak hibás, selejtes akkumulátorokat darálni.
Azóta már független képviselőként dolgozom az érdi közgyűlésben, de egyébként is sokkal inkább civilként vettem részt azokban tiltakozásokban, amelyek lehetőség szerint el kívánják tüntetni a környékünkről az olyanokat, mint az Andrada és a Dongwha.

– Valahogy sehol nem találok rá az akkumulátoripar definíciójára. Önnek van definíciója?
Tetlák Örs: A definiálás nem a civilek feladata. De azért nálunk a napnál is világosabb volt, hogy miről van szó. Ide jött volna az SK, amely akkumulátorgyártást végző üzemet húzott fel Komáromban, aztán Iváncsán. Ezen nincs mit gondolkodni. A sóskuti Dongwha olyan akkumulátoripari beszállító, amely elektrolitgyártással és veszélyes hulladék kezelésével foglalkozik. Az Andrada is konkrétan a selejtes akkumulátorok újrafeldolgozását akarta volna megvalósítani.

– Mit tehet egy önkormányzat az állam és a hatóságok által támogatott beruházások ellenében?
Tetlák Örs: Először is úgy gondolom, hogy a kormány akkumulátoripart támogató politikája nem jó, hiszen sem munkaerő, sem nyersanyag, sem víz és más energia – semmi sem adott hozzá. A nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházások egész eljárásrendszere még borzasztóbbá teszi ezt. Felső küszöbértékű veszélyes anyagokkal foglalkozó üzemeket az érintett és környező települések vezetőivel és lakóival nem egyeztetve, ennyire közel a lakott területekhez, otthonokhoz és intézményekhez, nem szabad telepíteni. Eleve nagy baj, ha nem átlátható módon valósulnak meg a beruházások, mert az már a 0. pillanatban bizalmatlanságot szül, amikor kész tények elé állítják az érintetteket. Legelső lépésként tehát léteznie kellene Magyarországon valódi környezetvédelmi hatóságnak. Nekem az égegyadta világon semmi problémám sincs valakivel, csak mert külföldi. De amíg nincs valódi hatósági és civil kontroll az európai munkakultúrával köszönőviszonyban sem lévő távol-keleti gyakorlatok fölött, addig nem sokat lehet tenni. A mindenkori településvezetések felelőssége pedig abban áll, hogy már a 0. pillanatban, amikor tudomást szerez az ilyen beruházásokról vagy akaratról, akkor ezt a kérdést igenis ki kell nyitnia a lakosság felé. A nyilvánosságot bevonva kell tisztázni a beruházások működését. A társadalmi egyeztetések, amelyek kormányszinten teljesen hiányoznak, vagy helyi népszavazások az önkormányzat hatáskörébe tartozó ügyekben jó eszközök lehetnek. Ki-ki vérmérséklete szerint tud beleállni vagy nem beleállni ezekbe a helyzetekbe.

– Tud mondani ennél konkrétabb eszközt is?
Tetlák Örs: Amikor ez az egész őrület elkezdődött a környéken, akkor én vittem a közgyűlés elé azt az előterjesztést az akkori frakciónk valamennyi tagjának az aláírásával, amelyben a várost vezető többség hitet tett amellett, hogy mi nem kívánunk akkumulátoripari beruházásokat a város területén látni.

– Egy ilyen dokumentumba mégiscsak kell valamiféle meghatározás az akkumulátoriparról!
Tetlák Örs: A lehetőségekhez képest megpróbáltam körülírni. A „felső küszöbértékű veszélyes anyagokkal” való foglalkozás például viszonylag precíz. Ehhez a város tartja magát. Bár érkezett már azóta is akkumulátoripari beruházással kapcsolatos megkeresés, de így egyszerű volt azt válaszolni, hogy megtisztelő az érdeklődés, de a közgyűlési határozat alapján ilyen beruházásoknak nem kívánunk teret biztosítani – további szakmai sikereket kívánunk!

– Maglódon viszont már most kizárja az összes gazdasági besorolás az ilyen veszélyes anyagokkal való foglalkozást és a környezetre jelentős hatást gyakorló ipari beruházásokat.
Tetlák Örs: Ez jó irány, hiszen egyébként a helyi építési szabályzatban mégiscsak vannak olyan lehetőségei az önkormányzatnak, amelyeket a kormány is nagyon nehezen tudna „megerőszakolni” az egyértelmű lakossági ellenállással szemben. Kivéve, ha kiemelt beruházássá nyilvánítással felülírja a helyi akaratot…

– Mivel az állammal és a hatóságokkal szemben az állampolgárok bizalma erősen megcsappant, ennek következtében sokszor az önkormányzatok a beruházók, az állam és a hatóságok, illetve a saját lakosai ellenérzésével egyaránt küszködik. Ön is ezt tapasztalja?
Tetlák Örs: Ez kétségtelenül nagy kihívás. Amikor mi meghoztuk a magunk a határozatát, arról, hogy nem kívánunk teret biztosítani az akkumulátoriparnak, de facto megtiltani mi sem tudtuk. Azt mondhattuk ki, hogy az önkormányzat semmiféle aktust nem fog tenni annak érdekében, hogy ezek az üzemek idejöjjenek. Tehát például nem adunk tulajdonosi hozzájárulást, nem változtatjuk meg a kedvükért az építési szabályzatot. Nem fogjuk fölbővíteni úgy a közműveket, hogy mondjuk egy akkumulátoripari létesítmény vízigényét kielégítsük. Egyébként Sóskúton mi is ezért „pörögtünk” azon nagyon, hogy nehogy kiemelt beruházássá nyilvánítsák az Andradát, mert akkor leszűkülnek ezek a lehetőségek. Kivesznek egy eszközkészletet a helyi szabályozás hatálya alól. Csak azt akarom tehát mondani, hogy mi itt érdemben arról döntöttünk, hogy az önkormányzat támogatólag semmit nem fog tenni az akkumulátoripar érdekében.

– Eddig sokkal inkább tűntek különálló városállamoknak még az agglomeráció települései is, semmint együttműködő, egymással szolidáris partnereknek. Önnek mi a tapasztalata?
Tetlák Örs: Érd is az agglomeráció része. Ezek a települések pedig sok mindenben mégiscsak hasonlítanak. Mi úgy érünk össze itt, hogy az utca egyik oldala Érd a másik oldal már Törökbálint, Diósd vagy Tárnok. Szerintem már az önmagában botrányos, hogy elvileg úgy tervezhettek volna akkumulátoripari üzemet Érdre, hogy az egyébként a tárnoki otthonokhoz lett volna légvonalban a legközelebb. Tárnokot pedig aztán az égegyadta világon semmilyen formában soha senki meg nem kérdezte, hogy mit gondol erről. Nagyon sok agglomerációs településnek van olyan külterületi része, amely a következő település belterületéhez közelebb van, mint a sajátjáéhoz. Zajvédelemmel, levegőtisztasággal stb. kapcsolatban úgy kellene gondolkodni, hogy ezek a települések szintén érintettek a kérdésben. Olyan kapcsolatra van szükség az önkormányzati vezetők között, hogy legalább értesítsék egymást az ilyen esetekben vagy akár valamiféle platformba is tömörülhetnek. Itt a települések nem zárványok: összeérünk, együtt lélegzünk, együtt mozgunk, közös a vizünk, közös a levegőnk, a maradék zöld területeket egymás kárára tudjuk csak tönkre tenni. Az agglomerációs települések szimbiózisának valamiféle gyakorlata azért most már kezd kialakulni. Az előző 30 évben sajnos nem ez volt a tapasztalat.