– Hogy került akkumulátor-közelbe?
Czirfusz Márton (a Periféria Közpolitikai és Kutatóközpont alapító tagja): 2022-ben írtam egy hosszabb tanulmányt „Akkumulátoripari fellendülés Magyarországon: az értéklánc szereplői, dolgozói és szakszervezeti perspektívák”címmel.* Akkor már látszódott ugyanis, hogy ez a magyar gazdaság kulcságazata lesz, legalábbis az országos iparpolitika szempontjából. A dolgozat megjelenése kb. egybeesett az első nagyobb debreceni civil megmozdulásokkal. Azóta követem, hogy mi történik az ágazatban. Míg más kutatók főleg a kérdéskör környezetvédelmi, iparpolitikai stb. aspektusaival foglalkoznak, mi a Periféria Központban az akkumulátorgyárak és beszállítóik dolgozói oldalára fókuszálunk: milyenek a munkakörülmények, vagy milyen egyéb kihívások vannak foglalkoztatási szempontból.
– Tanulmányában az „akkumulátoripar” fogalmáról átvált az „akkumulátor-értéklánc” kifejezésre. Mi a különbség?
Cz. M.: Az akkumulátoripar és az akkumulátor-értéklánc közötti fogalmi különbséget úgy lehet megragadni, hogy a köznyelvben az akkumulátoriparnak van egy szűkebb és egy tágabb értelmezése. A szűkebb értelmezésbe azok a vállalatok tartoznak, amelyeknek a fő tevékenységük az akkumulátorgyártás. A tágabb értelmezéshez pedig minden olyan cég tartozik, amely az akkumulátorokat gyártóknak beszállít valamilyen alapanyagot, alkatrészt, vagy az akkumulátorokat gyártó cégeknek valamilyen hulladékait, anyagait újrahasznosítja.
– Magának az akkumulátoriparnak a definícióját nem találom sehol a magyar nyilvánosságban, a jogban vagy a szakirodalomban. Önnek van pontos definíciója?
Cz. M.: A nehézséget az okozza, ami a lakossági félelmeket is növeli, ha a tág értelmezést egyenlővé tesszük a szűkkel. Hiszen a beszállítók a tág értelemben vett akkumulátoriparban nagyon is különböző tevékenységet folytatnak: tehát ott előfordul például fémfeldolgozás, ami tehát nem vegyipari tevékenység. Ott lehet az akkumulátorokhoz szenzorokat, elektromos áramköröket is gyártani, amelyek az akkumulátorok „energiagazdálkodását” vezérlik, ami pedig elektronikai ipari tevékenység, azaz alig különbözik attól, mint ha egy cég mobiltelefonokat gyárt, vagy azokhoz készít alkatrészeket. Ide sorolható még a műanyagipar egy része is. Mindezeknek az iparágaknak nem szükségszerű, de ugyanúgy lehetnek környezeti vagy más hatásai. Mégsem vegyipari tevékenységként kell elképzelnünk azokat, mint a tényleges akkumulátorgyárakat, vagy az olyan beszállítóikat, amelyek például az elektrolitot, vagyis az akkumulátorok egy alkotórészét állítják elő. Az utóbbi vegyipari üzemek kockázatai egészen mások környezeti, levegőminőségi vagy vízügyi szempontból a helyi lakosságra vagy a helyi környezetre nézve.
– Kezd egy olyan helyzet kialakulni, hogy ha szegről-végről valamit a nem is definiált akkumulátoriparhoz sorol bárki, bármilyen szándékból, az rögtön feketebárány lesz némelyek szemében.
Cz. M.: Az iparág nehézsége az is, akár a szűk, akár a tág értelmezését nézzük, hogy teljesen új, ezért új technológiákat is alkalmaz. Vagyis nem biztos, hogy az engedélyezési folyamat során a kormányhivatal érdemben meg tudja vizsgálni, valójában milyen veszélyek lehetségesek. Az engedélyezési eljárás során ugyanis arra hivatkozik a cég, hogy a technológia bizonyos részei üzleti titkok, és emiatt nem kerülnek bele a technológiai leírásokba. Másrészt pedig a kormányhivataloknak viszonylag szűkösek a humán kapacitásai ahhoz, hogy az ország összes technológiai folyamatához értő szakembergárdája legyen, amely érdemben meg tudná vizsgálni, valójában milyen veszélyeket is jelenthetnek egyes gyártóüzemek – és már én sem csak az akkumulátoriparról beszélek.
– Érzékeli Ön is, hogy az állammal és a hatóságokkal szembeni bizalmatlanságot az önkormányzatokon is megkísérlik leverni?
Cz. M.: Az a probléma, hogy az utóbbi években a kormányhivatalok viszonylag sok tevékenységet átvettek az önkormányzatoktól, emiatt az utóbbiak ezekre rá sem látnak. Pedig szerintem nagyon fontos lenne, hogy ellensúlyként, plusz garanciaként működhessenek azokban a folyamatokban, amelyekben egyébként a kormányhivatalok járnak el, például a beruházások engedélyezése során vagy környezetvédelmi kérdésekben. A települések ma közigazgatásilag csak a településrendezési eszközökön keresztül tudnak még valamennyire befolyást gyakorolni arra, hogy mi történhet a területükön, ami egyáltalán nem szerencsés. Az önkormányzatoknak az engedélyezési folyamatokban is erősebb szerepet kellene kapniuk, amivel a helyi lakosságot is jobban be lehetne vonni ezekbe a folyamatokba. És amiben én még hiszek: kevesebb titkolózás, nagyobb nyilvánosság. Az engedélyezési folyamatok során lehetnek olyan szakaszok, amelyek által megismerheti a helyi lakosság a lehetőségeket, kockázatokat, veszélyeket. Ha a helyi lakosság nem félinformációkból tájékozódik, megalapozottabb döntéseket tud hozni. Sajnos a jogszabályi változások az elmúlt években inkább a titkolózás irányába mutatnak. Beszűkült az önkormányzati autonómia, miközben a nehézségek, a feszültségek mind helyi szinten csapódnak le, amivel viszont a kormányhivatal nem foglalkozik. Az önkormányzatok azonban nincsenek felkészülve ezeknek a feszültségeknek a kezelésére. A helyi közélet olyan helyzetbe kényszerül, amely valószínűleg ki sem alakulna, ha helyben vihetnék végig a beruházásokról való döntési folyamatokat.
– Az önkormányzatok autonómiáját a hatóságok javára csökkentették; az állam a kiemelt beruházásokkal zárhatja el teljesen az önkormányzatokat a saját területén zajló beruházásoktól; mindezek miatt a lakosság a meggyengített önkormányzatban éppúgy kevéssé bízik, mint az államban. Ez nem is a 22-es, hanem a 222-es csapdája. Mi lehet a megoldás?
Cz. M.: A politikai szándék lehet csak a megoldás. A kiemelt beruházások alkalmazása ugyanis most nagyon eltúlzott. Ezzel a gyorsítópályával szemben viszont az önkormányzatok jelenleg nem tudnak fellépni, miközben a lakosság nem feltétlenül tudja, hogy helyben az önkormányzat egyébként mit tud tenni, mit nem. Pedig itt szerintem sokszor egyértelműen a beruházói érdek kerül előtérbe a közérdekkel szemben. Az önkormányzat ilyenkor ugyan elmagyarázhatja, hogy mi a mozgástere, miben tud bármit is a folyamatok során befolyásolni, és mi az, ami rajta kívül áll, amin aligha tud változtatni. De egy magánberuházó, ha megvásárolt egy földterületet, és ott valamit tesz a jogszabályi kereteken belül, azzal szemben az önkormányzat nem igazán tud fellépni. Hiszen a településrendezési eszközök sem arra lettek kitalálva, hogy például ipari beruházások részleteit azzal próbálják meg helyben menedzselni, korrigálni.
– Nem lát abban önellentmondást, hogy mindenki nyakra-főre használ akkumulátort, de az akkumulátorgyártásnak a gondolatától is irtózik?
Cz. M.: Én hiszek abban, hogy akkumulátorgyártásra szükség van, még ha például a zöld átmenet szempontjából azt is értem, hogy lehetőleg ne az ember szomszédságába vigyék azt a gyártó tevékenységet, amitől fél. Amit veszélyesnek vagy károsnak, vagy félelmetesnek tartunk, azt szeretnénk, hogy tőlünk távol legyen. Ez érthető emberi magatartás.
– De mit tehet a hétköznapi „kisember” az akkumulátorok visszaszorítása, és így az akkumulátorgyártás kordában tartása érdekében?
Cz. M.: Én inkább abba az irányba indulnék, hogy egyszerűen érjük azt el, hogy az akkumulátorgyárak biztonságosan és megfelelő állami, hatósági ellenőrzés mellett működjenek. Az szerintem komoly probléma, hogy az elmúlt években inkább csökkent a bizalom ezek iránt a gyárak iránt. És valószínűleg jogosan, mert ahogy a hírekből az kiolvasható, az érintettek tényleg nem tettek meg mindent azért, hogy biztonságosan menjen végbe a gyártási folyamat. Ez azonban szintén szabályozási kérdés, ahol az államnak van szerepe is, mozgástere is, hogy kikényszerítse a biztonságot. Például a gyógyszeripar is vegyi anyagokkal dolgozik, ahol szintén kellenek garanciák arra, hogy az ott dolgozók ne szenvedjenek egészségkárosodást, vagy a gyár ne bocsátson ki a talajba, a levegőbe, a vízbe olyan vegyi anyagokat, amelyek veszélyeztetik az ott élőket. Ahogy ott ez technológiailag megoldható, úgy az akkumulátoriparnál is ennek kellene történnie. Csakhogy jelenleg a munkahelyteremtés vagy a beruházások mindenáron való Magyarországra hozatala vagy nem tudom, pontosan mi, felülírja ezeket a szempontokat. Az országos politika dönt azokról a feltételekről, hogy ezek az iparági szereplők milyen módon gyárthatnak, miközben az esetleges problémák, feszültségek helyi szinten csapódnak le, ami rossz helyzet.
– Itt kell megkérdeznem, hogy mit szól az akkugyarmatosítás fogalmához?
Cz. M.: Szerintem kevésbé jól használható ez a fogalom. Leírja ugyan azt a gazdasági folyamatot, hogy az itt lévő külföldi vállalatoknak valamennyire ki vagyunk szolgáltatva, azonban a hazai iparpolitika „játszik alá” ezeknek a szereplőknek: az iparpolitika szolgálja ki a beruházók érdekeit. Nem feltétlenül kellene ennek így lennie!
– Mifelénk gyakran hangoztatják azt a határozott véleményt, hogy valamennyi távol-keleti gyár eleve megszegi a magyar szabályozást, és minimum szembe megy az európai munkakultúrával. Ön is így látja?
Cz. M.: Nem hiszem, hogy egy beruházó származási helye határozná meg a szabályos működést. Tudjuk, hogy vannak példák a távol-keletiek jogsértéseire, ahogy vannak szabálytalanul működő magyar cégek is. Esetileg kell megnézni a szabályszegőket. Nagyjából 40 érintett cégről beszélünk tág értelemben. Az akkumulátoripari szereplőket egyesével meg lehet nézni, melyikük működik szabályosan, melyik nem. Most már elég sokról kiderült, hogy voltak náluk problémák, hiszen ezt a hatóságok már jogerős határozatokban is megállapították. De vannak olyan cégek is az ellátási láncban, amelyekről eddig nem derültek ki ilyen esetek.
– Hogyan készülhet fel egy kisebb önkormányzat a jövőre az akkumulátor-lobbi és az ellenlobbi között?
Cz. M.: Maglód és a Budapest környéki települések nagyon speciális helyzetben vannak, mert az agglomeráció általános problémái mellett szembesülnek egy-egy iparági szempontból még nehezebben kezelhető helyzettel is. Amennyire én látom a maglódi viszonyokat, ott annak a szélesebb ügynek is a része ez a kérdéskör, hogy megjelentek olyan logisztikai központok és üzemek, amelyek azért települtek Budapest környékére, mert egyszerűen itt van a magyar gazdaság egyik kulcsterülete. A közlekedés szempontjából jól elérhető Nyugat-, Kelet- és Dél-Európából is, ezért az elmúlt évtizedekben funkcióváltás történt: a korábbi, sokszor mezőgazdasági területek beépültek csarnokokkal. Ez azoknak a lakosoknak, akik nem ezt a környezetet szokták meg, olyan újdonság, ami számukra akár kedvezőtlen folyamat is lehet. Miközben az ilyen településeknek úgy kell kezelniük a kiköltözésekből származó összes feszültséget, hogy egyébként nincs hozzá elegendő forrásuk, az üzemcsarnokok és más beruházások nyomán keletkező közlekedési problémák megoldásában aligha kapnak segítséget.
– Megállíthatók vagy visszafordíthatók ezek a folyamatok?
Cz. M.: Arra számítok, hogy ezek a feszültségek nem fognak érdemben változni. A népesség előre számítások is azt mutatják, hogy a budapesti agglomerációnak inkább növekedni fog a következő évtizedekben a lakosságszáma. Nem látszik, hogy lenne országos politikai szándék ennek a folyamatnak a kordában tartására. A folyamat folytatódni fog, tehát aki az évtizedekkel korábbi életformát vágyja vissza, az valószínűleg csalódni fog. Szerintem ezek a csarnokok, logisztikai központok nem fognak eltűnni. Ha az emberek online akarnak vásárolni, úgy, hogy holnapra ott is legyen náluk a futár vagy az akármilyen termék, akkor itt van szükség ezekre a logisztikai központokra. Ezeket az összefüggéseket látni kell.
– Legalább azonban javíthatók, barátságosabbá tehetők a mai viszonyok?
Cz. M.: Biztosan! A nehézség az, hogy az agglomerációban már tényleg nagyon szűk a tér, és egyszerűen közel kerülnek az ipari és logisztikai területek a lakónegyedekhez. Bizonyos esetekben kellemetlenségeket okoz a helyi lakosságnak, ha például ég a lámpa egész éjszaka, esetleg zajhatás van stb. Erre azért lehet figyelni.
Dr. Móczár István fotója a maglódi víztoronyról
– Valószínűleg könnyebb lenne a problémakezelés, ha az önkormányzatok nem versenyeznének egymással, hanem az említett ügyek mentén együttműködnének. Lát erre esélyt?
Cz. M.: Mivel az önkormányzati rendszer nagyon széttagolt, ezért az együttműködési kezdeményezések a lassan 3-3,5 millió lakost számláló budapesti agglomerációban inkább hamvába holtak. Egyre szűkülő módon, de mindenkinek a saját kis közigazgatási területén van még valamilyen „hatalma”, befolyása, ezért bizonyos szempontból valóban még versenyeznek is ezek a települések egymással akár a lakosokért, akár a beruházásokért, amelyek adóbevételeiből tudnak gazdálkodni, fejleszteni, a helyiek számára kedvező körülményeket teremteni. De közben meg ez kezelhetetlen helyzet! Szerintem ezek a települések csak egymás mellett és egymással összhangban tudnának jobban működni. A közigazgatási rendszerünk sajnos nem ilyen, nem ennek érdekében lett kitalálva. Hozzányúlni is nagyon nehéz, mert amint valamilyen településeken átívelő döntés történik, az önkormányzatok jogosan érzik, még az is az ő autonómiájukból vesz el, hogy közösen kell kitalálni valamit. Pedig a közlekedési helyzet, a vízellátás, a zöldterületek ügye, a munkahelyek kérdése nyilvánvalóan olyanok, amelyek kicsiben nem kezelhetők, nem megoldhatók a Budapest környéki településeken. Bár különböző lakossági csoportoknak különbözőek lehetnek az érdekei, én mégis hiszek abban, hogy a jelenleginél nagyobb és jobb érdekegyezést lehetne folytatni. Idő, politikai szándék és kölcsönös bizalom az, amire ehhez szükség van. Meg lehet találni az olyan megoldást, amely az ott élők lehető legnagyobb részének pozitív változást kínál, a negatív hatásokat pedig megpróbálja mérsékelni.
v. z.
*Czirfusz Márton: Akkumulátoripari fellendülés Magyarországon: az értéklánc szereplői, dolgozói és szakszervezeti perspektívák. Friedrich Ebert Stiftung, Budapest, 2022.
https://collections.fes.de/publikationen/ident/fes/19980
https://real.mtak.hu/174937/1/19980-20230301.pdf
A felhasznált drónképek 2016-ban készültek
