Vannak pedagógusok, akik tudást adnak át, és vannak, akik ennél is többet: elvetik a kíváncsiság, az önbizalom és az alkotás magjait.
Beszélgetőtársam Chabada-Szegedi Orsolya a Vermesy Péter Általános Iskola és AMI másodikos szolfézsosztályának tanítójaként és a Magocska Fejlesztőház foglalkozásvezetőjeként hisz abban, hogy a fejlődéshez nem hangos szó, hanem bizalom, közös szabályok és megélt élmények kellenek. Most arról mesél, hogyan válhat a pedagógus valódi magvetővé a gyermekek életében.
– Hogy lettél pedagógus, milyen út vezetett idáig?
– Eredetileg sportújságíró szerettem volna lenni, ezért felvételiztem az ELTE magyar–történelem szakára, ahol le is húztam 3 évet, de nem fejeztem be, ami, így utólag nézve, nagy hiba volt. Aztán próbálkoztam a román szakkal, mert kint szerettem volna élni Erdélyben a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál, hogy segítsek azoknak a gyermekeknek, akiknek senki nem segít, de közbejött a nagy szerelem: férjhez mentem.
– Miért szerettél volna segítő lenni?
– Mindig is megvolt bennem a mélyről jövő segíteni akarás, hiszen nagy családban nőttem fel. Én egy mosolygós, nagyon nyitott ember vagyok, de mostanában kezdem azt megtapasztalni, hogy amennyire ez az erősségem, annyira a gyengeségem is. Néha az a baj, hogy a segíteni akarás oltárán feláldozom magam, olykor a családomat is, mert nehezen tudok nemet mondani.
– Kanyarodjunk vissza a nagy szerelemhez! Utána már jöttek a gyerekek?
– Szerettem volna tanítani, ezért az Apor Vilmos Katolikus Főiskolára mentem. Ez annyira más világ volt, mint az egyetem, annyira emberközeli… Csodálkoztam, hogy ezt így is lehet?! A 4. év végén született meg az első lányom. A diplomaosztó után otthon babáztam, majd egy pedagógiai szakszolgálatnál helyezkedtem el: különleges bánásmódot, több odafigyelést igénylő gyermekekkel, szülőkkel dolgoztam. Később a budapesti Gregor József Általános Iskolában tanítottam. Maglódon 3 éve igyekszem az élményszerű pedagógiát alkalmazni, mert játékos és cselekvésközpontú nevelési módszer. Az ötleteimet jól meg tudom valósítani a Magocskában is, ahol iskola-előkészítőt tartok.
– A Magocska Fejlesztőház 2025. október 1-jén nyílt meg a Rákóczi utcában. Mit látsz, ez alatt az egy év alatt beindult?
– Olyannyira, hogy már nemcsak én tartok iskola-előkészítőt, hanem jött egy új kolléganő is. A gyermekeknek „mankót” adunk: magabiztosságot a sulihoz. A fejlesztőház célja, hogy játékos és támogató környezetben segítse a gyermekek fejlődését, valamint a szülők számára megoldásközpontú segítséget nyújtson a nehézségek leküzdésében. Jelenleg két iskola-előkészítő, logopédia, gyógytornász, TSMT-torna, gyermekpszichológus, művészetterápia működik az épületben, és van még neurofeedback is.
– Hogy működik az iskola-előkészítő?
– Az iskola-előkészítőt nem úgy kell elképzelni, hogy mi írni-olvasni tanítjuk a gyermekeket. Tavaly voltak elsőseim, és meglepődve tapasztaltam, hogy nem tudtak hegyezni, nem tudtak radírozni, nem tudtak rendesen lapozni a könyvben. Felmérem tehát őket, és minden gyermeknek személyre szólóan leírom, hogy mi az erőssége, és mit kellene még gyakorolni.
– Lassan itt a szünidő vége, mit javasolsz azoknak a szülőknek, akiknek gyermekei idén szeptemberben kezdik az első osztályt?
– Legyenek minél többet együtt a gyermekkel, élvezzék az utolsó heteket! Társasjátékozzanak, legyenek sokat a szabadban! Fontos, hogy a szülők ne tanítsák írni, olvasni a jövendő elsősöket, mert az nem vezet jóra, viszont tanítsák meg őket a kudarctűrésre, türelemre. A gyermek legyen tisztában a legfontosabb higiénés feladatokkal! Ha hazaér az iskolából, hallgassuk meg, hogy olvas, de már ne nyüstöljük. Még egy felnőttnek is sok reggel fél 8-tól délután 16 óráig a munkában, hát még egy gyermeknek!
– Egyre több különböző problémával élő gyermek kerül be az oktatásba. Mit gondolsz erről?
– Én nem látom ezt annyira súlyosnak, ők egyszerűen kis csodák: nagy tanítómesterek! Az én osztályomban is vannak ilyen gyermekek, és arra tanítanak, hogy elfogadóbb legyek, és ne felejtsem el, egyszer én is voltam gyerek. Türelmet tanítanak, hogy kicsit más megvilágításba helyezzem a helyzeteket. Én például nem kiabálok. Véleményem szerint a pedagógus nem csupán az ismeretek átadója, hanem a gyermek lelki biztonságának és személyiségfejlődésének egyik legfontosabb támogatója.
– Hogyan „fegyelmezed” a gyerekeket?
– Én mindig mindent megbeszélek velük. A kiabálással például egy ADHD-s, autista gyermeknél semmit nem érünk el. Nem vagyok az a tutujgatós sem, de határozott vagyok.
– Ehhez a módszerhez az kell, hogy egyezséget, szövetséget köss velük?
– Pontosan. Mindig azt szoktam mondani nekik, hogy meghallgatom a gondolataidat, beszélgessünk el róla. Győzz meg, és akkor én elfogadom! De ehhez tényleg kell egy szövetség, a mostani kis osztályommal nagyon ilyenek vagyunk. Ez egy olyan háromszög – a szülő, gyerek és pedagógus között –, amely nagyon jól működik, hálás vagyok értük, rengeteget tanultam tőlük.
– Mi a legnagyobb örömöd, büszkeséged?
– Nagy örömöm és büszkeségem az osztályomban az a két kisfiú, akik mások, mint a többiek, mégis kialakítottunk egymással egy külön kis bunkert, egy külön kis világot, amelyben mindannyian jól érezzük magunkat, és közösen tudunk dolgozni. Hitvallásomat Böjte Csaba testvér fogalmazta meg: „Minden egyes gyermek egy csoda. Nem lehet tudni, hogy kiben mi lakozik: egy új Ady Endre vagy épp Blaha Lujza. Ha ajtót nyitunk előttük, esélyt adunk nekik, hogy kibontakoztassák a személyiségüket, a tehetségüket. Nem kell hozzá mást tenni, csak egymásból a jót »kiszeretni«.”
Így augusztusban az új kenyér ünnepe arra emlékeztet bennünket, hogy minden termés egykor apró magként került a földbe. Ahogy közeledik az új tanév, érdemes felidézni, hogy az iskola nem csupán a tudás átadásának helye, hanem a személyiség formálódásának tere is. Ehhez pedig olyan pedagógusokra van szükség, akik hisznek abban, hogy a figyelem, a türelem és a bizalom egyszer valóban termést hoz.
Poór Mara
Chabada-Szegedi Orsolya a Staféta rovat következő riportalanyának Szeili Rolandot javasolja.
A Magocska Fejlesztőház közösségi oldala: https://www.facebook.com/magocskafejlesztohaz
