A történelem az, amit mi kezdünk vele – állította a Vermesy Péter Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola diákjainak műsora. És elmeséltek egy maglódi, hétköznapi történetet arról, ahogy átélhették kortársaik azt a 177 évvel ezelőtti október 6-át, akkor még mit sem tudva az aradi vérengzésről. Majd mintegy ellenpontként mantrázva, zsolozsmázva sorolták és ismételték a vértanúk nevét is. Hogy rögzüljön. Mert valljuk be, nem is olyan könnyű ezt a névsort megjegyezni! Ennek a felejthetetlen, 1848/49-es szent történetnek a főszereplőinek a neve sem könnyű a ma emberének, a példájuk követése pedig még nehezebb. Bede István, Osztertág Éva, Késmárky Uzonka és Kiss Helga tanítványaiknak ezen az október 6-án azonban átélhetővé tették a történelmet, és általuk a maglódi megemlékezőknek is átélhetővé vált a történelem. Október 7-étől pedig, mától már az is látható lehetne, hogy mit kezdünk a történelemmel, szabadságunkkal, Maglóddal, Magyarországgal.
Az október 6-ai maglódi megemlékezés résztvevőit Kérges László polgármester köszöntötte. Trompler Ildikó országgyűlési képviselő beszédében felsorolta, milyen különböző nemzetiségből és milyen különböző családi háttérből érkeztek meg a vértanúsághoz a szabadságharc főtisztjei ugyanoda: az aradi bitófák alá és a kivégzőosztag elé. De „…ezen a napon nem csupán a halálukra emlékezünk, hanem arra az erőre is, amely örökségként maradt ránk. Arra, hogy a szabadság nem magától értetődő. Meg kell becsülnünk, és nekünk is őriznünk kell mindazt, amit elődeink ránk hagytak. Emlékük arra tanít bennünket, hogy a bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk. Hanem azt, hogy a félelmünk ellenére is kiállunk azért, amiben hiszünk” – mondta Trompler Ildikó. Lévai Attila önkormányzati képviselő, a Kulturális, Oktatási, Sport és Ifjúsági Bizottság elnöke ünnepi beszédében szintén a maglódi fiatalokhoz fordult: „a hazáért ma már nem meghalni, hanem élnetek kell” – hangsúlyozta. (A beszédet az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.)
„Mert ami egyszer végbement / azon nem másít semmi rend, / se Isten, se az ördögök: / mulónak látszik és örök” – szavalták diákjaink Weöres Sándor Öröklét c. versét. – A történelem azonban mégis az, amit mi kezdünk vele. Otóber 6-áktól az öröklétig.
* * *
Az október 6-ai ünnepség házi asszonya Ljubimov Krisztina, a MagHáz ügyvezetője volt. A megemlékezés végén a koszorúzók sorát magalódi önkormányzat vezetői, Kérges László és Herendi Tamás Trompler Ildikóval közösen vezették fel. A megemlékezés virágait a helyi intézmények és sok civil szervezet képviselője is elhelyezte a Maglódi Polgári Kör által felállított emlékműnél.
* * *
Lévai Attila ünnepi beszéde:
Minden év október 6-án megállunk egy pillanatra, behunyjuk a szemünket, és az idő kerekét visszapörgetjük 1849 ősze, egy borongós aradi hajnal felé. Egy olyan napra emlékezünk, amely mély, letörölhetetlen sebet ütött a nemzet lelkén. Tizenhárom honvédtiszt – és a Pesten kivégzett első felelős magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos – adta az életét egy eszméért: „a magyar szabadságért”.
De miért emlékezünk majd 180 év távlatából ilyen hangsúlyosan erről a napról? Miért nem borította még be a feledés homálya ezt a történelmi traumát? A válasz az emberi összetartozásban rejlik.
Azért, mert Arad nem csupán a gyász helyszíne, hanem a tartás, a hűség és az erkölcsi nagyság szimbóluma. Amit a megtorlók elrettentésnek szántak, az a nemzet emlékezetében a szabadság iránti vágy örök érvényű bizonyítékává vált. A bitófák és puskacsövek árnyékában álló honvédtisztek halála nem a végpont volt, hanem egy olyan erkölcsi alapvetés, amelyből a magyarság a legsötétebb évtizedekben is erőt tudott meríteni.
Nézzenek, nézzetek körül ma az emlékhelyeken! Ott látjuk az idősebb generációk tagjait: szülőket, nagyszülőket, az időseket, amint virágot vagy mécsest helyeznek el és fejet hajtanak a hősök előtt. Bár ők maguk sem éltek akkor, nem ismerhették személyesen a vértanúkat, mégis évről évre ellátogatnak a megemlékezésekre. Teszik ezt kegyeletből, de legfőképpen azért, hogy személyes példát mutassanak nektek, fiataloknak. Jelenlétükkel és néma főhajtásukkal üzenik: nem engedhetjük meg, hogy történelmünk meghatározó fejezetei és hőseink áldozata feledésbe merüljön. Ők a híd a múlt és a jövő között. A kezükben tartják a fáklyát, amelyet a megemlékezéseken adnak át a felnövekvő nemzedéknek, hogy a láng soha ne aludjon ki.
És miközben hálával gondolunk az idősebbek példamutatására, ugyanígy elismerés és köszönet illeti a pedagógusokat is. Azokat a tanárokat, akik évről évre felkészítik a diákokat, és megszervezik ezeket a megemlékező műsorokat. Ők azért teszik ezt minden évben ilyen odaadással, mert tudják: amikor ezt a nemes hivatást választották, nem csupán a tankönyvek anyagának átadására vállalkoztak. Tisztában vannak vele, hogy szent kötelességük a gyermekeket nemcsak tanítani, hanem a múltunk iránti mély tiszteletre és a méltó emlékezésre is nevelni. Ők azok, akik az iskolák falain belül ébren tartják a lángot, és megtanítják nektek, hogyan kell fejet hajtani azok előtt, akik a legdrágábbat adták a hazáért.
Kedves Fiatalok! Amikor ma az aradi tizenháromra tekintünk, nem poros történelemkönyvek lapjait látjuk, hanem hozzánk szóló, élő példaképeket. Nézzétek meg jól ezt a tizenhárom embert! Nem voltak egyformák. Különböző volt az életkoruk, a vagyoni helyzetük, és ami a legbeszédesebb, hogy a származásuk is. Voltak köztük magyarok, de volt német, osztrák, horvát és örmény származású is. Sokan közülük magyarul sem beszéltek tökéletesen. Mégis, amikor a szabadság ügyéről volt szó, egy szívvel és egy akarattal küzdöttek.
Ez a tizenhárom ember megtanítja nekünk a hazaszeretet legfontosabb leckéjét: magyarnak lenni, a hazát szeretni nem származás, hanem választás kérdése. Közös vállalás, közös hit egy szabadabb, igazságosabb jövőben.
Milyen példát állít elétek, mai fiatalok elé az ő önfeláldozásuk?
A 21. században, egy szabad és független országban szerencsére a haza nem azt kéri tőletek, hogy az életeteket adjátok érte. Ma már nem a csatatereken kell bizonyítani a hűséget. Ahogy a mondás tartja: a hazáért ma már nem meghalni, hanem élnetek kell. De az az erkölcsi iránytű, amely az aradi hősöket vezette, ma is pontosan mutatja az utat.
Az ő önfeláldozásuk ma azt üzeni nektek, hogy vannak az egyéni érdeknél, a kényelemnél és a pillanatnyi sikernél nagyobb célok.
A hazaszeretet ma azt jelenti, hogy felelősséget vállaltok a közösségért, amelyben éltek. Hogy tudást szereztek, és azt a saját boldogulásotok mellett a szűkebb és tágabb környezetetek javára is fordítjátok. Önfeláldozás ma lehet az is, ha időt és energiát szántok arra, hogy segítsetek a rászorulókon, ha kiálltok az igazságért, és ha vigyáztok arra az örökségre – a kultúrára, a nyelvre, a természetre –, amelyet az elődeink ránk hagytak.
Az aradi vértanúk az utolsó éjszakájukon nem a félelemről, hanem a reményről tettek tanúbizonyságot. Leveleikből, utolsó mondataikból nem a kétségbeesés, hanem a jövőbe, az értelmes áldozatba vetett hit sugárzik. Damjanich János imát írt, Lázár Vilmos a családját vigasztalta, Schweidel József pedig egy feszületet szorongatott. Tudták, hogy a testüket elpusztíthatják, de a szellemet, amit képviseltek, soha. Gáspár András tábornok, aki később kegyelmet kapott így emlékezett az ítélethirdetésre: „Olyan büszkén fogadták a halálos ítéletet, mintha csupa dicséretet olvastak volna fel előttük. A kihallgatásoknál, amikor még remélték, hogy javítanak sorsukon, talán szelídeknek mutatkozának, de most: mindegyik egyszerre úgy megkeményedett, mint a gránitszikla”
Kedves Fiatalok! Azért a szabadságért, amelyet ma olyan természetesnek veszünk, hogy észre sem vesszük, egykor tizenhárom bátor ember az életével fizetett. Az ő áldozatuk akkor nyer igazán és végérvényesen értelmet, ha Ti megtöltitek tartalommal ezt a szabadságot.
Álljatok ki bátran az értékeitek mellett, legyetek hűségesek a közösségetekhez, és merjetek tenni azért, hogy a világ egy jobb hely legyen. Ha így tesztek, méltóvá váltok az aradi tizenhárom emlékéhez.
Fotó: Török Barnabás
