Két éve az a megtiszteltetés ért, hogy az 1956-os forradalom leverése alkalmából rendezett november 4-ei megemlékezés szónoka lehettem. Zrínyi Miklós 1661-ből származó gondolataira épült a beszéd. 365 év alatt semmit sem vesztettek igazságukból a költő és hadvezér, politikus és hadtudós meglátásai. Ellenkezőleg: többszörösen bebizonyosodott igaza.
„Muszkát nem számlálom, mert álomhoz hasonló discursus volna inkább, hogysem valósághoz; noha tudom, hogy némely nagy emberek, nem tudom micsodás reménységeket csináltak magoknak, de azt mint fön irám, sem reménlhetjük, sem nem kivánhatjuk. Az ő országok messze, az ő népek goromba, az ő hadakozások semmirekellő, vitézségek nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok tyrannis; kinek kelljen hát az ő segítségek!”
Zrínyi Miklós szerint tehát így érdemes vélekedni az oroszokról, a muszkáról, a zsarnokságról, a tyrannisról. Kádár Jánosék nem így gondolták. Nekik kellett „az ő segítségek”. Így lett a szabadságharcból háború, a forradalomból polgárháború, némileg, ahogy 1848/49-ben.
A 2026. évi beszédre azonban az 1956-os pesti srácokhoz korban sokkal közelebb álló szónokot kért fel az önkormányzat: Ősz-Farkas Ábelt, a Vermesy Péter Általános Iskola történelemtanárát. Személyes történetét közöljük az alábbiakban. Beszéde után Német Mihály evangélikus lelkész imádsága olvasható.
Varga Zoltán
Személyes történeten keresztül szeretném bemutatni, mit jelent számomra november 4-e és a szovjet megszállás korszaka.
Nyolcéves voltam, amikor először pillantottam meg az elhagyatott szovjet laktanyát Pécel határában. Az egykori katonai bázisnak nagy szerepe volt abban, hogy történelemtanár lettem.
Ahogyan tekertem körbe biciklivel a területen, a romos katonai létesítmények sorra bukkantak elő a fák közül. A katonai barakk falait rég elbontották, csak az alapja maradt meg. Sokat találgattam, hol főztek, hol aludtak, hol fogták el rádión a titkos információkat.
Az építményt, ahol egykor katonai járművek parkoltak, most üvegdarabok és tűzrakás nyomai borítják be. A fegyverropogást motoros bandák és titokzatos rituálék váltották fel. A gaz lassan kikezdi a szovjet betont is, bár még helyenként tartja magát. Beletették az anyagot, ezen nem spóroltak.
A szovjetek elmentek, de kísértésből maradt bőven. Felmászni a torony tetejére létra nélkül, behatolni a koromsötét katonai bunker belsejébe lámpa nélkül, kutatni rejtett eszközök után.
A gyermekek fantáziája igen gazdag, gyorsan birtokba vettük a területet. Egyszer a II. világháború elevenedett meg, máskor biciklis kihívások helyszíne volt a laktanya. Itt futottam először megállás nélkül 5 km-t. A bunker tetején láttam a napfogyatkozást. Amikor kifáradtunk, a szovjet emlékek árnyékában komoly beszélgetések kezdődtek az életről, szerelemről. Később amerikai barátokat is felvittem a laktanyához, hogy lássák, mi volt a vasfüggönyön túl.
A bázisról tisztán kivehető Budapest látképe. Gyerekként elgondolkodtam. Ha a bázis már ’56-ban létezett volna, vajon milyen utasítást kaptak volna a katonák? Elgondolkodtak volna azon, hogy lehet, innen nem mennek haza? Vagy magabiztosan várták volna az erősítést?
A laktanya a hetvenes években épült, jóval a forradalom leverése után. A hősök számára, akik egy héten keresztül, november 4-e és 11-e között harcoltak a túlerővel szemben, a szabadság álom maradt… És mégis teljesült! Az elnyomás helyén ma gyerekek játszanak, vadállatok tanyáznak, és új fák nőnek ki. Miként a természet lassan visszaveszi a laktanyából, ami az övé, úgy virradt fel a szabadság is hosszú évek után Magyarországon.
Egy másik világban nőttem fel. A régi elmúlt, mégis köztünk vannak a nyomai, kitörölhetetlenül. Gyerekként nem értettem azt a világot, és őszintén bevallom, most sem igazán. Az egykori szovjet laktanya viszont valamire megtanított: arra, hogy értékeljem, és megéljem a szabadságot a mindennapokban.
Történelemtanárként arra vállalkoztam, hogy mindezt átadjam a következő generációnak is.
Arra hívom Önöket, hogy közösen munkálkodjunk a szabadság értékeinek megőrzéséért és továbbadásáért a fiatalabb nemzedék számára.
Ősz-Farkas Ábel
Mindenható Isten, Mennyei Atyánk! Megszomorodott szívvel állunk meg színed előtt, amikor a 70 évvel ezelőtt, 1956. november 4-én, történtekre, szabadságharcunk leverésére emlékezünk.
Köszönjük neked a hősök életét és bátorságát, akik készek voltak mindent feláldozni az igazságért, a szabadságért és az emberi méltóságért. Kérünk, fogadd be őket mennyei békességedbe, és vigasztald meg mindazokat, akik még ma is hordozzák a veszteség fájdalmát.
Jézus Krisztus, te a békesség Fejedelme vagy! Kérünk, őrizd meg nemzetünket és a világot a háborútól, az erőszaktól, a gyűlölettől és az elnyomástól. Add, hogy a nehezen kivívott szabadságot mindig megbecsüljük, és felelősséggel éljünk vele. Szentlelked által munkáld szívünkben a megbocsátást, az igazság utáni vágyakozást és a testvérszeretetet.
Rád bízzuk múltunkat, jelenünket és jövőnket! Add áldásodat lakóhelyünkre: Maglódra, magyar népünkre és hazánkra és az egész általad teremtett világra. Ámen.
Németh Mihály
Fotók: Kalmár Csilla
