Sziráki Zsanett a legjobb maglódi mazsorett. Többszörös magyar bajnok, világbajnok. Azért is tartottam a beszélgetésünktől, mert van annak valami nyilvánvaló „feszültsége”, „súrlódása”, ha egy idősödő férfi szeretné megérteni a mazsorett, a maglódi mazsorett titkát, sikerének nyitját. Aztán valahogy nagyon vidáman, fesztelenül beszéltünk meg mindent, amit csak szóba hoztam. Talán a „titokra” is fény derült. Vagy nincs is itt semmi titok, csak kitartás, munka és szorgalom? Ennél mégiscsak többről van szó.
– Emlékszik még az első pillanatara, amikor találkozott a mazsorettel?
Sziráki Zsanett: Az első pillanat is Maglódon történt. Itt laktunk. A nővéremet kísértük el anyukámmal a félévi néptáncvizsgára, ahol a mazsorettesek meglepetés táncot adtak elő Mariann néninek. Még volt egy évem az óvodában, de, és ezt igazán édesanyukám tudná elmesélni, én akkor extázisba kerültem. A széken álltam tapsolva, két kis copffal: „Úristen, anya, ez mi volt? Én is ezt szeretném csinálni!”. Anyukám mondta, hogy Mariann nénit kell megkérdezni, mert nem biztos, hogy óvodás csoportot indítanak. Ez így is lett. Sajnos akkor még csak első osztályban lehetett kezdeni. Így én a nagycsoportot úgy jártam ki, hogy számoltam vissza a napokat: „Mikor megyek már elsőbe?!” Csak nem az iskola miatt, hanem azért, hogy végre beléphessek a mazsorettbe… És amikor eljött az első nap, rögtön mondtam anyukámnak: „Na, akkor mehetünk Mariann nénihez!” Azt válaszolta, várj már, lehet, hogy előbb az első osztályba kellene beiratkozni, utána majd mehetünk. Nekem ez szerelem volt első látásra. Minden alkalommal azt vártam, hogy az edzésre mehessek, hogy ott lehessek edzésen kívül is. Otthon folyamatosan gyakoroltam, táncoltam, amit éppen akkor tanultam. Mindig ezt csináltam, és ez egyébként a mai napig ugyanígy van.
– Az óvodáskori szerelem egy 22 éves hölgy életét még mindig ugyanúgy meg tudja határozni?
Sz. Zs.: Igen!
– Egy „átlagos” férfi, aki a sportban a focihoz, Forma-1-hez, küzdősportokhoz szokott, legfeljebb a hollywoodi tinifilmek pompon-lányaival találkozik az amerikai foci kapcsán: a filmes sztereotipiák szép, ám butácska tinédzsereket mutatnak, akik az izmokra és a rosszfiúkra „buknak”. Bizonyítsa be kérem, „nekünk”, hogy a mazsorett komoly sport!
Sz. Zs.: Sokszor, amikor arról beszélek valakinek, hogy mazsorettezem, és világbajnokságokra járunk, sőt világbajnokságot nyertem-nyertünk a csapattal, akkor a legtöbben erre a hagyományos, fúvószenekaros, vonulós-menetelős mazsorettre gondolnak…
– Hiszen ez a klasszikus mazsorett alapja.
Sz. Zs.: Valóban, és ha egyébként egy fellépésen ezt kérik, mi is szoktuk ezt táncolni. Magyarországon több csapat még mindig tartja is ezt a hagyományos formát. De az, amit mi többnyire csinálunk, teljesen más, egészen modern. Rengeteg edzés, munka, fejlesztés áll mögötte: a balett és a társastánc alapjaitól kezdve, a testképzéseken át egészen a szerhasználattal kombinált táncig. A mazsorett bot (egy vagy két bot, zászlósbot, pompon) és a tánc kombinációja adja ezt a nagyon szép „egyveleget”. Így lett a tánc, így lett ez a sportág szerintem különleges. Bár a tánc is különleges, de a mazsorett számomra még különlegesebb. Akárhány fellépésen voltunk, akárki látott már minket, mindenki csodálkozva mondta: „Úristen!”.
– A „mindenki” alatt nőket ért vagy férfiakat is? Talán a hölgyek nem ugyanazzal a szemmel nézik a produkciót, ebből is adódhat, hogy eddig összesen két fiúval találkoztam, aki mazsorettezett. Ők zászlósbottal léptek fel. Szóval nem kislánysportról van itt szó?
Sz. Zs.: Sokkal komolyabbról! Szerintem itt nővé válik a kislány. Megtanulja a testét olyan szinten mozgatni, táncoltatni, amivel kiállása lesz, tartása lesz. Ez, ha mondhatom így, jóval több, mint az átlagos kiállás. És személyiség szinten is szerintem sokat ad az emberhez. Úgy gondolom, hogy például én nem lennék ennyire alázatos, ennyire „földhözragadt” a mazsorett nélkül. Szerintem ez a sport, ahogy egyébként a legtöbb sportág, az életre tanít.
– A mazsorett hogyan tanít az életre?
Sz. Zs.: A versenyzés szintjén például. De ettől függetlenül is arra tanít: ha el szeretnél érni valamit, akkor igenis sokat kell érte dolgozni! Nem elég félgőzzel csinálni, nem elég csak ott lenni! És ezt ugyanígy átviszed majd a munkádba, az életedbe. Ha szeretnél egy munkát, majd szeretnél jobb munkát, ha szeretnél jobb életet, akkor ugyanígy teszel érte. Ha pedig csak a pici célokat nézzük: az edzéseken azért igyekszel, hogy azon a napon jobban teljesíts, mint előtte. Vagy egy másik elemet is be tudj mutatni, ami az előző héten vagy előző edzésen még nem ment. Ezt nagyon is szeretném mindenütt megvalósítani.
– Bár a mazsorett nem olimpiai sportág, így azokhoz képest kevésbé népszerű, de nálunk nagyon is az!
Sz. Zs.: Maglódon legalább minden 2. vagy 3. kislány már mazsorettezett. Ebben biztos vagyok!
– Ezek szerint a mazsorett a legnépszerűbb helyi sport?
Sz. Zs.: Szerintem igen.
– Vajon a fiúk miért hagyják akkor ki? Nincs itt komoly perspektívájuk?
Sz. Zs.: Nem jelentkeznek.
– Hívják őket?
Sz. Zs.: Igazából mindenkinek meg van hirdetve, csak a mazsorettre lányos sportként gondolnak.
– Ezért kérdezem: nem lehetne azt megoldani, hogy a fiúk anélkül jelentkezzenek, hogy kigúnyolnák őket?
Sz. Zs.: Biztosan megoldható, bár nálunk még nem jött egy kisfiú sem azzal, hogy ő komolyan gondolja: mazsorettezni szeretne. Ha lenne rá jelentkező, nagyon szívesen megmutatnánk, hogyan lehet férfiasan mazsorettezni, de még nem volt rá igény. Láttam a mostani világbajnokságon is fiúkat, akik a lányokkal együtt, vegyesen versenyeztek. Olyat is láttam, akinek szóló koreográfiája volt. Csak néztem! Különösen a twirlingben lehetséges ez. A twirling a mazsorett ikertestvére. Olyasmi, mint a sportgimnasztika, csak bottal.
– Talán az hiányzik ehhez, hogy nincs férfi tanár az egyesületben, akiben láthatnának példát a fiúk is maguk előtt. Hol helyezné el a Sziluett Mazsorett és Twirling SE-t a magyar sporttérképen?
Sz. Zs.: Sajnos valóban nem olyan elterjedt még hazánkban ez a sportág, mint Maglódon, de ez az évek során azért sokat változott. A csapatunk pedig, és most ezt nem nagyképűségből mondom, szerintem Magyarország legjobb, legeredményesebb egyesülete most már. Ezt mutatják az eredményeink…
– …amit egyelőre még nem lehet nyomon követni valamiféle adatbázisból, eredménylistából.
Sz. Zs.: Ez igaz, egy összesítő táblázat még hiányzik, de azért a Facebook-oldalunkon meg lehet találni a helyezéseket.
– Térjünk vissza oda, ahonnan kezdtük: mennyire hatja át a mazsorett most, 22 évesen az ön életét? Éghet-e ugyanúgy az a tűz, mint óvodás korában?
Sz. Zs.: Ugyanúgy! Legalább az életem felét kiteszi a mazsorett. Most már persze dolgozom mellette. Kozmetikus végzettségem van, bár korábban személyi edző voltam, de fél éve egy gyömrői kozmetikában dolgozom, és a beosztásomat is az edzésekhez igazítjuk. Az egyesületben pedig már edző is vagyok, ezért a lányokra is ugyanakkora figyelmet kell fordítsak, mint amennyit magamra. Így pedig talán még több időt is tesz ki az életemben, mint amikor csak versenyző voltam.
– Mivel tudná igazán érzékeltetni a súlyát az életében?
Sz. Zs.: Elmondjam egy napomat? Heti 3-4 edzésem van, ezeken alkalmanként mindig legalább 4-5 órát töltök. Edzőként koreográfiákat is kell írnom, amit nem edzésen fogok megtenni. Tehát amikor otthon szabadidőm van, akkor is bedugom a fülesemet, és pluszban még ezzel foglalkozom.
– Az időbeosztás helyett hallhatnék egy olyan konkrét példát, hogy mi vagy ki elé helyezi adott esetben a sportot?
Sz. Zs.: Ha tudom, hogy hétvégén edzés vagy verseny van, bárki más programot szervez rá, akkor én azt mondom: „Bocsi, nekem edzésem, versenyem van, nem tudok elmenni!”
– Közelítsük meg fordítva! Minél nem előrébb való a mazsorett? Mi az, amit a mazsorett elé helyez?
Sz. Zs.: Nem sok mindent. Nem is tudok ilyet mondani!
– Családot? Vőlegényt?
Sz. Zs.: Nekem „csak” anyukám van. A szüleim elváltak, ekkor költöztünk Gyömrőre. De onnan is ugyanúgy Maglódra jártam iskolába, elsőtől a nyolcadikig, és a mazsorett miatt folyamatosan visszajárok Maglódra. Jó, egyébként párom is van. Nagykőrösön rendőr, és erőemeléssel foglalkozik mellette. Szóval a családom látja és megérti a szenvedélyemet. Ebből sosincs probléma.
– El kellett volna hoznia a párját is, hogy az ő szavaiból halljam, az ő szemében lássam, mit is jelent számára mindez. Mondta már önnek, mi az ő definíciója a mazsorettről, és mit szól az ön elhivatottságához?
Sz. Zs.: Amikor először jött velem versenyre, le sem lehetett vakarni a lelátóról. Csak ült ott, és nézett. Teljesen elámult! Azt mondta: „Én azt hittem, hogy ez ilyen himihumi. De csak ámultam és bámultam! Azt sem tudtam, hogy mit nézzek! Amikor te voltál a színpadon, akkor meg főleg!”
– Nincs meg az a veszély egyébként, hogy a mazsorett esetleg túlhangsúlyozza a nőiességet? Más sportágaknál előfordult már, hogy szóvá tették, az adott ruházat a férfiakéhoz képest túl sokat láttat.
Sz. Zs.: Én 15 év alatt nem találkoztam ilyennel.
– Egyesületük egyik vezetője, az egyébként Kertész Károly-díjas Hegedűs Boglárka mondta nekem, hogy ő mindig azt kéri a mazsorettektől, amikor színpadra lépnek, érjék el, hogy a közönség minden egyes tagja úgy érezze, legszívesebben odamenne, és velük táncolna. Az egyesületi tagok is, a rokonok is, a bírók is! Legyen a táncuk mindenkié! De még ő sem tudta ezt az érzést mindig átadni. „Zsani az, aki ezzel a képességgel született, és még nekem is ő mutatta meg, mennyire fontos ez. Ha ő táncol, egyszerűen azt érzed, vele szeretnél táncolni!” Hogy kell ezt csinálni?
Sz. Zs.: Ez szerintem belülről jön. Ez olyan adottság, ami talán fejleszthető, de ha valakiben megvan, az ott van benne és látszik is. Nem mindenki születik versenyzőnek. De én például nagyon „durva” versenyző vagyok, óriási bennem a versenyszellem. Ez az idővel és a korral talán fejleszthető, de még ehhez is meg kell lennie annak a „kis” plusznak. Valójában azonban a versenyélményeimet sem tudom átadni, mert amikor ott állok a szőnyeg szélén, és bemondják, hogy én következem, nekem az olyan, mintha lehúznák a sötétítőfüggönyt. Nem emlékszem semmire. Nem emlékszem, hogy ezt megcsináltam-e, amaz sikerült-e, nem hallom a szurkolást, nem hallok semmi mást. Csak én vagyok, és kifele táncolok. És amikor véget ér, akkor ez a redőny felhúzódik, és akkor már mindent értékelek és látok.
– Akkor hogy hallja a zenét? Miközben táncolnia kell, mosolyognia kell és bűvészkedni a szerekkel? Miközben magával ragadja a közönséget, nem is lát senkit, semmit a roló mögül?
Sz. Zs.: Előadni kell. Egy bizonyos idő után, amikor már a koreográfiát 500 milliószor táncoltam le, és vissza tudom idézni a zenét is fejből, nálam ilyenkor a külvilág megszűnik. Csak én vagyok és a zene, és táncolok.
– Meddig éghet, bizsereg önben ez a versenyszellem? Mit szeretne még elérni? Hányszoros világbajnok szeretne lenni?
Sz. Zs.: 3 vagy 4 országos bajnoki címem van, a Magyar Twirling Szövetség idén „Az év twirlingese”-nek választott. Tavaly az itthon rendezett győri világbajnokságon a legmagasabb összetechnikai pontszám különdíjat is megkaptam. Szóval a mazsorettben a világbajnoki cím a legmagasabb. Viszont idén nemcsak az egybotos, hanem a kétbotos szólóban is elindultam a vb-n.
– Mihez mérhető az ilyen váltás?
Sz. Zs.: Szinte teljesen újra kell tanulni ahhoz az egészet, hogy most már ne csak egy botra figyeljek, hanem mindkét kezemet használjam párhuzamosan, vagy egymástól függetlenül, külön-külön is mozgathassam. Mindkét agyféltekét kell használni, miközben felveszem a ritmust, és ugyanúgy táncolok, mint korábban. Ez nagyon nehéz! Idén az volt a célom, hogy mindkét versenyszámban magyar bajnok legyek, ami sikerült is. És úgy mentem ki a vb-re, hogy mindkettővel világbajnoknak kell lenni.
– A váltás sikerült is, és épp a nehezebb, az újabb számában lett világbajnok, az egybotos szólóban pedig ezüstérmes. Én elégedett lennék, azt hiszem.
Sz. Zs.: Egyetlen apró hibán múlott a másik arany is. De ha szoros a verseny, egy apró hiba is számít. Szóval idén ez motivált a legjobban. Úgy éreztem, ezt az évet még meg kell csináljam, hogy ez az álmom is teljesüljön. Hogy mindkét kategóriában a magyar Himnuszt énekelve álljak a dobogón. Utána már átadom a helyet az utánam jövő generációnak, hogy a lányok is elérhessék azokat sikereket, amelyeket én. Az álomhoz az is hozzá tartozott, hogy szerettem volna egy külföldi világversenyen magyar zenére helytállni a magyar színekben. Ezért az egybotos szólóm a „Tavaszi szél…” zenéjére készült, Havasi Balázs nagyhangszeres feldolgozásában. Idén éreztem azt, készen vagyok arra, hogy ezzel kiálljak, és így büszkén táncolhattam Lengyelországban.
– Tényleg le a kalappal! De talán az sem jó, ha az élsportot túldimenzionáljuk, misztifikáljuk. Bár biztosan minden lánynak tetszik a fellépő egyenruha, a csillogás, a csapat, az élmény, de nem mindenki bajnokalkat. Nem mindenki úgy gyönyörű. Vannak testesebb vagy egyszerűen csak kevésbé klasszikus szépségű gyerekek is. Ismertem én is olyan kislányt, akinek ezért ment el a kedve a mazsorettől, mert megalázó beszólásokat kapott a társaitól. Aki a sport öröméért, a közösségért ment oda, ehelyett onnan kapott bántást, ahonnan a legkevésbé várható. Hogyan foglalkoznak ezzel a jelenséggel?
Sz. Zs.: A gyerekekben szerintem alapból bennük van ez a mentalitás – sajnos vagy nem sajnos. Ha azonban ez többször előfordul, nyilván próbáljuk kivédeni. Amikor például volt egy fél órám edzések között, és egy kislány sírt az öltözőben, megkérdeztem tőle, mi történt. Elmondta, hogy piszkálták. Megkerestem a másik lányt, aki bántotta, és megmondtam neki, hogy ilyet nem csinálunk! Mindenki ugyanolyan csapattárs, ugyanolyan értékű kisgyerek, mint te vagy!
– Mégis, mit lehet azzal a talán látszólagos ellentmondással kezdeni, hogy a csapat érdeke a legjobbak kiválasztását kívánja, ugyanakkor fontos, hogy minél többen élvezzék a sport örömeit?
Sz. Zs.: Ebben az évben már külön indul a hobbi csoportunk és külön a versenyző csoportunk. Azt szeretnénk, hogy aki élvezni akarja a sportot, de nem versenyzői szinten, annak is ugyanúgy meglegyen ez az élmény, neki is legyen koreográfija. Csak a versenyzés marad ki. És akár innen is át lehet kerülni idővel a versenyzői csapatba.
– A megvigasztalt kislány vagy a most beiratkozottak is nyilván úgy néznek önre, a többszörös bajnokra, világbajnokra, mint példaképre. Önnek is volt példaképe?
Sz. Zs.: Nekem Dzsenni, az edzőm volt mindig a példaképem, aki végig kísért kiskorom óta a versenyzésben, és szerintem méltán lett példakép.
– Gyuga-Béki Dzsennifer 2026-ban kapott Kertész Károly-díjat. Az egyesület „történelmében” elsőként kvalifikált szóló kategóriában Európa-bajnokságra Maglódról. De ön vajon meddig akar még 22 éves kora után mazsorettezni?
Sz. Zs.: Valójában éppen ebben a kérdésben vagyok most benne. Már idén is gondolkodtam rajta, hogy az új szezonban mit is csináljak. Hiszen most már ugyanolyan szinten van rám szükség edzőként is, ha nem jobban, viszont még nem érzem azt, hogy a versenyzést feladnám.
– Próbálom elképzelni, hogy családot alapít, gyereke lesz. Megelégszik majd azzal, hogy esti mesét mond a bajnoki élményeiről?
Sz. Zs.: Ha már majd odajutok néhány év múlva, hogy családot szeretnék, az kicsit más élethelyzet lesz. De ez is teljesen megoldható. Az a tervem, hogy mint edző, nagyon sok kis világbajnokot neveljek ki még, és átadhassam nekik mindazt, amit én értem el a sporttal kapcsolatban. Edzőként is szeretnék kiteljesedni, nem „csak” versenyzőként. És remélem, hogy mindezt együtt pedig majd el tudom mesélni a gyerekeimnek is. Sőt meg tudom majd mutatni nekik a kupákat, érmeket, okleveleket és a fényképeket is.
A Maglódi Sziluett Mazsorett és Twirling SE közösségi oldala: https://www.facebook.com/sziluettmazsorettmaglod
Köszönet a beszélgetéshez nyújtott segítségéért Hegedűs Boglárkának, a fotókért Sziráki Zsanettnek!
