November 10-én 17 órakor került sor a Maglódi Torna Club székhelyén Kertész Károly születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésre. Az alábbiakban az ott elhangzottak szerkesztett változata olvasható, miután Kérges László polgármester köszöntötte a település sportéletének kimagasló alakja tiszteletére összegyűlteket. A katonatiszt Kertész Károly 1958-tól 1989-ben bekövetkezett haláláig töltötte be az elnöki tisztséget, vezetése alatt nőtt fel a labdarúgás mellett a túramotoros és természetjáró, illetve a kézilabda szakosztály is, valamint ekkor épült meg a sportszékház.
* * *
Közkeletű tévedésnek tartom, hogy a sport lényege a verseny, a versenyé pedig a győzelem, így a sportban csak győztesek és vesztesek vannak. Úgy gondolom, a sport hagyományai és szabályai, szellemisége, nevelő ereje révén sokkal inkább közösségi és közösségformáló erő. Kertész Károly születésének 100. évfordulója is erre bizonyíték, hiszen nem kimagasló sportolóként, hanem egyesületi elnökként, közösségi vezetőként, egyesületi vezetőként emlékezik most rá szülőfaluja, az immár várossá vált Maglód közössége. Közösségi összetartozásunk legfőbb szimbólumaként énekeljük el a magyar Himnuszt!
Közkeletű tévedés az a mondás is, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll. És „nő” alatt feleséget vagy múzsát értenek. Tapasztalataim szerintem sokkal inkább egy egész család szokott állni a sikeres, de valójában a legtöbb valamirevaló férfi mögött. És ez a család az esetek többségében alig-alig részesül a sikeres férfi sikereiből, legfőképp a férfiból magából, mert a sikeresnek tartott férfi a sikereit nem otthon szokta elérni. A sikeresnek tartott férfiak élete ugyanis a munkája, a hivatása vagy a hobbija. Biztos vagyok abban, hogy Kertész Károlyra is másképp néztek a gyermekei, mint az egyesület tagjai. Nem ünneprontó, illúzióromboló akarok lenni, dehogyis! Csak azt szeretném érzékeltetni, hogy minden sikeres férfi mögött egy család közössége áll, és a sikeres férfi 100. születésnapján, pl. Kertész Károly 100. születésnapján a családjának is hálatelt szívvel meg kell köszönnünk mindazt az eredményt, amelyet az ő hátországukkal, az ő családi „csapatukkal”, az ő közösségükkel maga mögött ért el az ettől még megérdemelten tekintélyes, megérdemelten dicsért és megérdemelten nagyra tartott személy. Felkérem Horváthné Kertész Erzsébetet, hogy a család nevében emlékezzen édesapjára, Kertész Károlyra, aki ma lenne 100 éves!
Horváthné Kertész Erzsébet: Nagyon kevesen emlékezhetnek már édesapámra úgy, hogy találkoztak is vele. Azok az akkori fiatalemberek, most már idősebb emberek, akik velem egyidősek vagy nálam valamennyivel fiatalabbak, emlékezhetnek rá. Azok, akik fociztak akkoriban, és az összes többi olyan gyerek, fiatal, akinek bármilyen kapcsolata volt a sportkörrel.
A sportkör fejlesztése volt az elsőrangú feladata, saját maga által kitűzött célja, valamint a sportszékház felépítése. Úgy gondolta ugyanis, hogy kell a sportolóknak, a fiúknak egy olyan hely, ahol otthon lehetnek.
Természetesen ezeket a feladatokat nem tudta volna végrehajtani, ha nincsenek körülötte a barátai és azok az emberek, akik vele ebben egyetértettek. Röviden felsorolom őket: Hubert Sanyi bácsi, Hunka Béla bácsi, Garamszegi Pali bácsi, Bencsik Pali bácsi (a nevükhöz természetesen odateszem az akkori „bácsi” megszólítást). A fiúk pedig (sajnos közülük is sokan nem élnek már): Varga Gabi, Simon Laci, Remport Gabi vagy a még fiatalabbak közül Füleki Pista – és az összes többi.
Nagyon örülök annak, hogy emlékeznek édesapámra. Köszönöm szépen!
Közkeletű tévedés ugyancsak, hogy a sport fizikai, testi fogalom, amely vagy az egyéni teljesítmények révén, esetleg egyéni teljesítmények összessége révén éri el még a csapateredményeket is. Sokkal inkább értek egyet, Szent-Györgyi Alberttel, aki így vélekedett: „A sport elsősorban szellemi fogalom. Egy sportcsapat a társadalom kicsinyített képe, a mérkőzés az életért való nemes küzdelem szimbóluma. (…) A sport a játék alatt tanítja meg az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: az összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre, és mindenekelőtt a fair play, a nemes küzdelem szabályaira.” Felkérem Tabányi Pált, a Maglódi Torna Club jelenlegi elnökét, hogy emlékezzen Kertész Károlyra, aki 1958-tól közel 30 éven át volt a sportkör elnöke.
Tabányi Pál: Kertész Károly, azaz Tóni bácsi (az idősebbeknek: Tóni), azt hiszem, maradandót alkotott. Hiszen ez az egyesület, a „valódi” labdarúgás, az újkori valódi labdarúgás az ő irányítása alatt kezdte el virágkorát élni. Az általa vezényelt csapat sokáig meghatározó tagja volt a megyei bajnokságnak. Nagyon sok mérkőzést vívtak meg eredményesen, akár itt, akár idegenben.
Meg kell említeni azt is, hogy Tóni bácsi folytatta azt az örökséget, amelyet valamikor egy Schulhoff nevű maglódi földbirtokos által adományozott területen kezdett meg az egyesület. Ez az én fiatalkoromban úgy nézett ki, hogy volt rajta királydinnye, itt-ott fű, leginkább agyag és sár, keresztben pedig gyalogutak, töredezett léckerítés… A meccsek utáni fürdést pedig egy vályúban kellett megoldani. Ezeken az állapotokon Tóni bácsi hathatós segítségével, szervező munkájával és irányításával sikerült előre lépni. Nem is kicsit, hiszen korszakos jelentőségű fejlesztés történt. Megépült a sportszékház, otthonra találtak itt a maglódi fiúk. Kicseréltük a kerítést – társadalmi munkában, de ehhez ő szerezte az anyagot.
Megyeszerte elismert sportvezetőként olyan nagy lobbierőt tudott kifejteni, hogy a maglódi vezetőket azóta is mindenhol jó szívvel fogadják. Köszönhető ez az ő előzetes munkásságának.
Arról is érdemes itt szólni, hogy valamikor az 1960-as években, de talán már korábban is, a labdarúgó mérkőzés a település életében nagy esemény volt. Kéthetente több száz ember: házaspárok, családok látogatták a mérkőzéseket. Ehhez fogható Maglódon esetleg csak egy-egy nagyobb lakodalom volt. A hazai mérkőzésekről még hetekig, de legalábbis a következő mérkőzésig, beszéltek. Ez volt a téma akár a ktsz-ben (a kisipari termelősszövetkezetben), akár a tsz-ben, vagy a gépgyárban, vagy egyéb munkahelyeken. „Vérre menő” mérkőzéseket vívtunk, bizony, sokszor abban az időben: előkerültek a fizikai eszközök is.
Hangulata volt egy-egy mérkőzésnek. Ehhez legalább két személyes történetet is elmondhatok Tóni bácsi kapcsán. Igaz, hogy most sötét van, de ha kinéztek a pályára, ott a túlsó felén, a 16-os környékén, az oldalvonal mellől nézte, egyedül állva, a mérkőzéseket. És egy alkalommal, amikor nem éppen futballpályára való jelenetnek volt szemtanúja, fogta a sapkáját, földhöz vágta, és azt mondta: „Most nem tudom eldönteni, hogy sportköri elnök vagyok vagy cirkuszigazgató!” Ezt többen hallották, hallottuk. Egy másik alkalommal egy játékosértekezleten mondta el a maga szigorú módján, hogy mit gondol, és hogyan kellene nekünk viselkednünk és alapoznunk. És a csapatkapitányunk utána felszólalt: „Tóni bácsi, valamit tenni kéne, mert a gyömrőiek már egy hónapja alapoznak, mi meg még nem csináltunk semmit!”. Azt válaszolta, hogy: „Mondok én neked valamit, Jani. Majd elfáradnak, mire kezdődik a bajnokság.” Szóval amellett, hogy tudott szigorú lenni, de humoros is, és ezért nagy tiszteletnek örvendett az egyesületen belül.
Nagy köszönettel tartozunk neki azért, hogy tovább vitte-éltette a maglódi sportot. Volt mit örökölnünk, és van mit továbbfejlesszünk. Úgy gondolom, hogy méltóképpen tudtunk ma emlékezni az emléktábla-avatással, és köszönöm ezt a kezdeményezést Maglód város önkormányzatának!
A legújabb közkeletű tévedés pedig talán az, hogy egyik magyar sportegyesületünk szurkolói okoztak botrányt a minap Milánóban. A szurkolás, a csapatidentitás, a sport valódi szeretete, a sportszerűség szelleme véleményem szerint nem fér össze sem az erőszakkal, sem a csőcselékmentalitással, nem fér össze a botránnyal, a megbotránkoztatással, a megfélemlítéssel. Lehet valaki igazi sportoló vagy jó szurkoló, ha nem szereti a kultúrát, a művészetet, mint az emberi minőség másik alapkövét? A 100 éves Kertész Károlyra egy egykori labdarúgó és edző, mai művész-pedagógus és egy mai labdarúgó és 9. osztályos tehetség zenei előadásával emlékezünk igazán stílusosan. A billentyűknél Tóth István, városunk díszpolgára, a Vermesy Alapfokú Művészeti Iskola és az immár 25 éves Vermesy Művészeti Napok alapítója, a nagybőgőnél pedig Haszán Márk, a tanítvány, az említett intézmény és fesztivál lelkes növendéke. Labdarúgás és zene, sport és művészet – egy tőről kellene fakadjanak.
Nem szeretném megemlékezésünket csak a „közkeletű tévedésekre” építeni. Ideje inkább nemzetünk nagy „sportszakíróját”, koszorús költőnket idéznem koszorúzási ünnepségünk befejezése előtt. Kölcsey Ferenc így ír Versenyemlékek c. költeményében: „Bátorság ad erőt, pályán a gyáva hanyatlik: Bátran lépj, hogy utóbb fény koszorúzza fejed!” Megkérem Horváthné Kertész Erzsébetet, hogy leplezze le az emléktáblát, és kérem Önöket, hogy Kérges László polgármester után sorban szíveskedjenek saját koszorúikat, mécseseiket az emléktáblánál elhelyezni, hogy Kertész Károly bátor fejét fényük koszorúzza e pályán!
Varga Zoltán
Fotó: Török Barnabás
