Maglód egyik legjellegzetesebb épületében, a Fő utcai kör alapú házában beszélgettünk Hornyacsek Júliával. Órákon át. Pedig színes életéről, változatos pályafutásáról, irigylésre méltó élményeiről napokig is mesélhetne. Szóba került az életét meghatározó pedagóguspálya, a minden újra és újra átszövő védelmi hivatás, és a mindezt megalapozó és körbeölelő hagyomány- és családszeretet. Annyi mindenről beszélgettünk, hogy ezek egy része bele sem fér ebbe az írásba. Még úgy sem, hogy a kérdések végül el is somfordáltak az interjúnak induló cikkből.
Biztonság
A Biztonságtábor ötlete nagyon régre nyúlik vissza. A ’80–’90-es években még mint úttörőcsapat-vezető és helyi pedagógus láttam azt, hogy a gyerekek milyen sok veszélynek vannak kitéve. A rendszerváltozás időszakában annyi hatás érte őket mindenféle formában, hogy tudtam, a gyerekeknek segítséget kell nyújtani. Miközben versenyekre készítettem fel a helyi diákokat, kapcsolatba kerültem azokkal a hivatásos szervekkel, amelyek azért feleltek, hogy mi biztonságban éljünk. Tehát azért, hogy a lakosságot felkészítsék, tájékoztassák. Hogy tudjon arról, milyen veszélyek vannak körülöttünk. A pedagógusi pályámon „túlnyúlva” már akkor megkerestem a Tűzoltó Szövetséget, az akkori polgári védelmi szervezetet. Mindebből aztán kinőtte magát egy nagy táborozási „mozgalom” is, mert sokszor kaptunk meghívást az osztrákokhoz, a németekhez diáktáborokba. Ezekben kimondottan veszélyhelyzeti játékok voltak: felkészítették a gyerekeket az adott ország vagy az adott terület veszélyeire. Aztán előfordult, hogy a korábbi meghívóink jöttek Magyarországra, és itt szerveztem a külföldi szövetségekkel együtt táborokat. Sőt, egyszer Maglódon is volt egy ilyen.
A 300 fős nemzetközi diáksereg a Nagyhíd mögött táborozott, és bemutattuk neki Maglód minden értékét: az összes civil szervezet ott táncolt, énekelt, kézműveskedett. A német és osztrák gyerekek így jó hírét vitték Maglódnak már akkor is.
Aztán én elkerültem a katasztrófavédelemhez, és az akkori belügyminiszter úgy látta, hogy ehhez nekem van tehetségem. Azzal bíztak meg az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságon, hogy koordináljam a hazai polgári védelmi diákversenyeket. Ezek már 2-3 ezer fős diákversenyek voltak, amelyet szintén táborok, felkészítések előztek meg országszerte. Ezeket a tábori programokat én magammal vittem a szívemben akkor is, amikor elkerültem a katasztrófavédelemtől. Telt az idő, de az egyetemen is tanítottam biztonsággal kapcsolatos ismereteket is.
A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen a „másik oldalra” kerültem: tűzoltókat, katonákat, büntetés-végrehajtási munkatársakat, tehát hivatásos védelmi szakembereket tanítottam. Azt képviseltem, hogy nem elég eloltani a tüzet, hanem jó lenne a lakosság felé is kommunikálni, közvetíteni. Az én ismeretrendszerem így állt össze egyrészt a gyerekek oldaláról, a lakosság oldaláról és a védelmi szervekben dolgozók oldaláról. És amikor eljöttem nyugdíjba, azt gondoltam, hogy nem kéne nekem itthon malmozni. Ha már 20 évig szerveztem táborokat Maglódon is, máshol is, akkor belevágok ismét. Erre azért is volt nagy szükség, mert időközben azok a védelmi szervezetek, amelyek végezhették volna a lakosság, a gyerekek felkészítését, annyi más feladatot kaptak, hogy erre már nem jutott kapacitásuk. A körzetben a monori tűzoltók, a keresztúriak, a gyömrőiek stb. nagyon örültek, hogy van valaki, aki ezeket az ismereteket közvetíti, nem nekik kell ezt megszervezni, „csak” ide kell jönni.
Amikor elkezdődött ez a táborsorozat, először a szülők is furcsán néztek, hogy mit akarunk mi a gyerekektől. Még olyan is volt, aki azt mondta, ne riogassuk a gyerekeket! „Az a szegény gyerek félni fog!” Amikor aztán kiderült számukra is, hogy ez egy összetett rendszer, mindenféle tudással (kezdve pl. az egészségügyi ismeretekkel, folytatva a tűzzel kapcsolatos ismeretekkel, egészen az ártó szándékú felnőttekig), akkor megnyugodtak. Hiszen olyan szakembereket hívtam ide, akik játékos foglalkozásokat tudtak tartani. Én pedig pedagógiailag kontrolláltam, hogy ne csak szakmailag legyen jó az átadott ismeret, hanem a gyerekek tényleg profitálni tudjanak belőle. A gyerekek pedig kezdettől nagyon nyitottak voltak. A mostani gyerekek is abban a pillanatban elteszik a „kütyüt”, ha értelmes dolgot állítasz eléjük, ami eléri az ingerküszöbüket. Bár a gyerekek nagy része függő, de abban a pillanatban, amikor az életéről van szó, az egészségéről, a családjáról stb. van szó, és ezt kellő intenzitással közvetíted, akkor oda fog figyelni. A tábor pedig nagyjából „0–24-es” volt, mert még éjszakai túrát is szerveztünk minden alkalommal, megmutatva, hogy ha például elveszel éjszaka, akkor mit kell csinálni, vagy hogy lehet menetben, alakzatban vonulni. Egyébként pedig a „kütyük” sem tiltott eszközök. A táborok életkor szerint épülnek egymásra, és a nagyon piciknél természetesen kevésbé vesszük igénybe az internetet, de a nagyobbaknál, a haladó táborokban, amikor pl. kimegyünk a Bükkbe, akár a természet veszélyeihez, akár az állatnyomok felismeréséhez, a növényhatározáshoz vagy annak megállapításához, hogy valami mérgező-e vagy sem, nagyon is hasznos lehet a világhálós ismeret.
Szóval látszott, hogy nagy igény van minderre, így évekig csináltuk, tettük a dolgunkat – és még fogjuk is, amint lehetőségünk lesz rá. Akár 2-3 napos felkészítések formájában, akár pedig tábor formájában.
Tűzoltás
Annál is inkább, mert minden kollégám, aki arra vállalkozik, hogy valami ilyesmit csinál pluszban, nemcsak gyermekmegőrzést vállal, hanem nagyon sokat kell neki magának is hozzátanulnia, megtennie. Komoly szervezést is igényel egy tábor, hiszen azért vannak veszélyek is, pl. amikor a tűzoltó tálcatüzet gyújt az udvar közepén, ott észnél kell lenni.
Szerencsére Maglódon a polgári védelem hosszú múltra tekint vissza. Én még gyerek voltam, amikor Márkus Sándorné (Muca néni, a Nyugdíjas Klub későbbi vezetője) Sanyi bácsival és Fodor Tiborral már akkor is foglalkoztak a témával. Az ő „örökségüket” folytattuk mi. Amikor Monorra kerültem polgári védelmi parancsnoknak, Maglódon még akkor is működött itt a helyi szervezet. Illetve egy olyan jogszabály is született, hogy állampolgári kötelezettségünk alapján a polgármester beoszthat bennünket a település védelme érdekében úgynevezett polgári védelmi szervezetbe. (Valamennyi települést kockázatbecslési eljárás alapján 3 katasztrófavédelmi osztályba soroltak. Az I. és II. kategóriába sorolt településeken 10 000–50 000 lakos esetén legalább 300 fő a település polgári védelmi szervezetének a létszáma, a III.-ban, ahová Maglód is tartozik, a fele.) A beosztottakat pedig kétévente fel is kell készíteni.
Az viszont nemcsak a település létszámától függ, hogy ott van-e tűzoltóságra, tűzoltóegyesületre szükség, hanem a veszélyeztetettségtől is. Maglódot az utak háromszöge zárja körül, és bármikor lehet mellettünk veszélyes anyagot szállító járműnek balesete. Ha pedig azt nézzük, hogy mennyire egymásra épültek a házak, akár sorháztűz is előfordulhat. De általában is fontos szempont a települési forgalom. Ezek alapján egy kisebb településnek is célszerű fenntartani valamilyen tűzoltóságot. Ráadásul a tűzoltók nemcsak az ilyen veszélyhelyzetekben tudnak segíteni, hanem rendkívüli időjárási eseményeknél is (felhőszakadás vagy áramkimaradás esetén pl. szükség lehet az aggregátorukra, a szivattyújukra, szélvihar után a létráikra).
Ha azonban megszületik az igény, azt a megyei katasztrófavédelmi igazgatóságon kell jelezni, és szakvéleményt kérni arról, hogy milyen feltételekkel támogatja a tűzoltókat. Nem az engedélyére van szükség, de a hivatásos szakma támogatásával és egyetértésével sokkal könnyebb felállítani a szervezetet. Szakmai felügyelet is szükséges a hivatásosoktól, e nélkül nem működhet önkéntes tűzoltóság. A továbbképzéseket is ők biztosítják. Szerződésbe szokták foglalni mindezeket a feltételeket és megállapodásokat, ami a támogatásra is kitér. Megszabják, hogy milyen végzettségű szakemberből minimum mennyi kell (akkor is, ha nem 0–24-ben szükséges a jelenléte). Azt is ki kell „sakkozni”, hogy a hét minden napján legyen megfelelő és riasztható személyzet, miközben az önkéntesség nem túl magas szintű nálunk. Vagyis hosszú előkészítő munkát igényel a feladat. A legfontosabb lenne találni egy olyan fiatalt, aki ezt a feladatot komolyan veszi: mint a buldózer elindul, és megszervezi, és utánajár, és megírja hozzá a dokumentumokat, és elmegy mindenhová, ahová kell. A jó hír, hogy nem kell feltétlenül mindenkinek jelen lennie a szolgálatban, elképzelhető, hogy valaki dolgozik a munkahelyén, de a riasztó ott lóg az oldalán.
A tűzoltóknak megfelelő helyet is kell biztosítani, és felszerelést, eszközöket (szert) vásárolni. A legtöbb tűzoltószövetség a németeknél „kifuserált”, de itt még műszakilag elfogadható állapotú, működő járművek beszerzésében gondolkodik, általában egy, maximum két szerkocsit vesz. Érdemes feltérképezni, hogy mi van a szomszédban. Illetve az országos katasztrófavédelem vezetése is változott, egyelőre mindenki keresi a helyét, szokja az új szerepét, feladatköreit.
Pályafutás
Ahogy az iskolák szintén keresik a helyüket. Régebben sokkal könnyebb volt egy ilyen témát odavinni, és azt kérni: hadd tartsunk itt egy szakkört! Mert úgy a szülők ingerküszöbéig is könnyeben eljuthatunk. Nagy valószínűséggel azonban ma nem az általános iskola volna e téren a célcsoport, az előbbre vivő. (Abból a szempontból viszont fontos helyszín, hogy a kisgyerekek többet tudjanak meg a már említett ismeretekből. Az alsó tagozatosok egészen biztosan nagyon nyitottak az ilyesmire. A felsősök már a leterheltségüktől függően kevésbé, pedig tapasztalataim szerint a szülők nagyon örülnek annak, hogy a gyerek efféle ismereteket tud. Volt már Maglódon olyan tűzeset, ahol a gyerek mondta, amit itt a táborban tanult: azonnal ki a házból! Azonnal így, azonnal úgy – és szinte ő segített a szülőnek.) De azért most sokkal inkább a középiskolások azok, akiket meg lehetne célozni azzal, hogy ha érdekel, képezd magad, és szívesen látunk majd önkéntes tűzoltónak.
Én magam is egészségügyi szakközépiskolába jártam. Akik akkoriban a szakmai versenyen az első három helyen végeztek, fél lábbal már föl voltak véve az orvosi egyetemre. Csak fizikából kellett volna felvételiznem, de én nem akartam orvos lenni. Úgy éreztem, nem vagyok arra a hivatásra alkalmas. A környéken kerestem asszisztensi vagy védőnői állást, de augusztusban még nem találtam. Az iskolában Kovács Zsuzsa volt az igazgatóhelyettes, aki azt mondta, hogy épp kiesett egy képesítés nélküli nevelő, kellene neki a napközibe egy tanár. Így történt, hogy bár nem készültem pedagógus pályára, érettségi után itt kezdtem Nyaralón. És miközben alsó tagozatosokat tanítottam, szerencsémre vagy szerencsétlenségemre egy átfogó, országos ellenőrzés volt abban az évben. Az én képesítés nélküli nevelői munkámat is 28 szakfelügyelő ellenőrizte. Értékeléskor az a főfelügyelő, aki engem is ellenőrzött odahívott magához, és azt mondta, úgy hallotta, el akarok menni az egészségügybe dolgozni, csak ezt az évet tanítom itt. Ő viszont összetett kézzel kér, hogy ne hagyjam el ezt a pályát, boldoguljak itt tovább, mert ő úgy érzi, nekem ehhez van tehetségem. Ez ugyan még nem érte el az ingerküszöbömet, de Ladányi János, az igazgató is ott ült, és amikor mindenki elment, azt mondta, hogy nagyon szeretné, ha alsó tagozatos tanító lennék, mert ez nekem nagyon jól megy. Ő külön a szívén viseli a sorsom, mert itt nőttem föl, és ő még engem tanított, de szeretne kollégám is lenni. Azt mondtam neki, hogy szó sem lehet róla, hogy én alsó tagozatos tanító legyek: nem tudok énekelni, rajzolni, és én nem fogom az egész életemet végig kínlódni úgy, hogy a gyerekek jobban rajzolnak, mint én. Viszont szívesen lennék magyar–történelem szakos tanár. Azt válaszolta, hogy arra most még nincs szükség, de néhány év múlva lesz, addig mégiscsak végezzem el először a tanítóképzőt. Nemet mondtam: akkor én inkább felmondok. Az igazgató úr pedig ezt hagyta. Elmentem és beadtam nappalira a jelentkezési lapomat. A felvételin nagyon sokan voltunk, de akkoriban csak 16 főt vettek fel egy évben. Miután lezajlott a felvételi, az egyik tanár odahívott engem: „ne haragudjon, maga ismeri Ladányi Jánost?” Mondom: ismerem. „És maga nála dolgozott?” Igen. „Nahát, akit Ladányi János ott tart az iskolájában, az biztosan alkalmas a pedagógus pályára!” És fölvettek. Pedig egészen valószínűtlennek tűnt, hogy abból a nagyon sok jelentkezőből épp engem fognak a 16-ba beválogatni.
Hivatás
A hivatásom mindig is a pedagógus lét maradt. Az, hogy amit tudok, valahol valakinek továbbadhassam. Mert még mindig meggyőződésem, hogy a kiművelt emberfő viszi tovább az országot, a magyarságunkat és mindent. Amikor a magyar történelmet tanítottam, vagy később a német nyelvet tanítottam, az volt a hivatásom, hogy ezekből a legmegfelelőbb módszerrel és a legtöbbet tudjam átadni a gyerekeknek. Akkor éreztem magam jól, ha visszajött egy gyerek, és azt mondta: „a középiskolában már semmit sem tanultam tanárnő, mert itt mindent megtanultam öntől az általános iskolában”. De a valódi hivatás az, ha mind e mellé még adsz valamit. Mindig is az volt az elvem, hogy nagyon sok magyar–történelem–német szakos tanár van, ahogy nagyon sok olyan tanár van, aki környezetvédelmet, katasztrófavédelmet tanít vagy épp kutatásmódszertant az egyetemen, de én akkor töltöm be jól a hivatásom, ha a kötelezők mellett valami pluszt is adok. Ezért akár gyerekeknek, akár felnőtteknek tanítottam, próbáltam a szűk szakismereten kívül is kinyitni a világot. Ráadásul sok szülő is nagyon szeret tanulni a gyerekével együtt. Ha felnőtt egy generáció, a szülő is szereti azokat az ismereteit bővíteni, amelyeket a gyereke megtanul.
Kaptam én már okleveleket, belügyminiszteri és honvédelmi miniszteri kitüntetéseket, dísztőrt, ajándéktárgyakat, festményt a pályafutásom során, kineveztek címzetes professzornak. A legnagyobb visszaigazolást viszont azok az osztálytalálkozók adták, ahol azt mondták egykori tanítványaim, jaj, de jó, hogy annyi mindent mondtál nekünk, és elvittél színházba, kirándulásokra, külföldre, elmentünk segíteni idős néniknek fát vágni… Senki mástól nem kaptunk ilyet! Hasonlóan érzem magam, amikor valaki így hozza el a gyerekét a táborba: „én is a tanár nénihez jártam, nagyon jól éreztem magam, majd meglátod, milyen jó lesz!” És nyugodt lélekkel itt hagyja a gyerekét. Sőt, találkoztam az utcán egy nagymamával, aki az unokájának mesélte: „tudod, engem tanított a tanár néni!” Közben még azért most is három egyetemen tanítok.
Mérföldkő
A legszebb élményeimhez tartozik egy mérföldkő is. 1999-ben volt az utolsó polgári védelmi nap. A polgári védelem hivatásos szervezete a következő évben megszűnt: beolvasztották a katasztrófavédelembe. De ezt az utolsó polgári védelmi napot, amely soha nem volt kistelepülésen, a közbenjárásomra Maglódon tartottuk. Az akkori megyei parancsnok tisztelt meg azzal, hogy ezt a javaslatot felvállalta és a belügyminiszter felé közvetítette. Magam is meghívást kaptam ekkor a miniszterhez. Maglódon talán soha nem volt még ilyen összetett programsorozat! A helikopteres mentéstől kezdve volt itt kiállítás, tűzoltó bemutató, vagy a gyerekeknek óriási sportbemutatója a pályán. Akkora sikere volt a záróünnepségnek, hogy kétszer kellett megtartani. Délelőtt az ország minden részéről idesereglő hivatásosoknak, politikusoknak, attaséknak és mindezek kíséretének rendeztünk egy óriási ünnepséget, ahol az összes szereplő, maglódi gyerek volt: a mazsorettek, a táncosok, a Dely Csaba vezette fúvósok, az énekkarosok… Az irodalmi színpadosok is polgári védelmi témájú előadást tartottak. Akkora érdeklődésre tartott számot a műsor, hogy délután ugyanezt megismételtük a maglódiaknak is. Végül a tornateremben egy akkora fogadás volt, amekkorát mi még akkoriban sehol nem láttunk. Az asztalokkal dugig megrakott tornateremben az ország minden részéről ideérkező vendégek előtt pedig a maglódi menyecskék léptek fel. Ami akkor Maglódon szép és jó volt, azt megismerte a világ.
Ki hitte volna korábban, hogy egy kistelepülésen ilyen színvonal lehetséges? Olyan híre lett a Maglódnak, hogy a későbbi katasztrófavédelem rendezvényeire is rendszeresen maglódi gyerekeket hívtunk fellépni. Március 15-én Petőfi Sándort is maglódi személyesítette meg! Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságon, amikor a magyar polgári védelem 70. évfordulójára a világ minden részéről hívtak vendégeket, tele volt velük a Belügyminisztérium nagyterme – és ott is maglódi gyerekek énekeltek, és a maglódi mazsorettek vonultak föl. Maglód híre így ment még tovább. Aztán amikor az egyetemen volt pl. olyan konferencia, ahova bemutató tanítás kellett, akkor is természetesen maglódi gyerekeket vittünk.
Gyökerek
Szoros kötődésem Maglódhoz egészen a falu újratelepítéséig visszavezethető. Anyukám részéről Tabányi vagyok. A Tabányiak pedig a betelepülő első 10 családban voltak benne, akik az evangélikus lelkésszel jöttek. A Tabányi család tagjai aztán házasodások révén egyre többen lettek. Ma is sokan vagyunk, így különböző jelzőkkel és rövidítésként ezek betűjelével illetik a család ágait: mi az illéri Tabányiak vagyunk. Nem tudni már, hogy miért. Nekem már Maglód a szülőhelyem, és a hagyományőrzés valójában a szülőhelyet jelenti számomra. Számos helyre hívtak lakni, amikor külföldön voltam: Olaszországban, Németországban… És készséggel intézték volna, hogy maradjak ott, de nekem mindig vissza kellett jönnöm Maglódra. Nem éreztem máshol jól magam. A hagyományőrzés a gyökereimmel köt össze. A ’70-es években, amikor gyerek voltam, épp Ladányi igazgató úr és Sass Erzsébet tartották fontosnak, hogy a helyi dalokat is dolgozzuk fel az énekkaron. Ott, az iskolában mindennapos volt a helyi hagyományok felelevenítése. Sass Erzsike szervezte meg a helyi Röpülj páva mozgalmat, mi, fiatalok pedig csatlakoztunk. És felnőtt korunkig ebben éltünk. A férjemmel is ott ismertük meg egymást, ott találtunk egymásra. Számunkra a tánc, a népviselet szép ruhája is Maglóddal egyenlő. És ha fiatalon ez beleivódik az emberbe, az felnőttkorban is megmarad.
* * *
A beszélgetés itt – monológként is – kényszerűen megszakad. A hadtudományok doktora, a katonai műszaki ismeretek habilitált oktatója, a címzetes professzor és pszichológiai tanácsadó, a táborszervező és pedagógus, a polgárok védelmezője és a falusiak hagyományőrzője (a Röpülj pávától a Maglódi Nőklubig) a Hornyacsek Júliára annyira jellemző szerény mosollyal megvárja, amíg töviről hegyire elmondhatja majd méltóbban mindazt, amit maglódiként átélt.
Lejegyezte:
Varga Zoltán
