Maglód egyik legjellegzetesebb épületében, a Fő utcai kör alapú házában beszélgettem Hornyacsek Júliával. Órákon át. Bár színes életéről, változatos pályafutásáról, irigylésre méltó élményeiről napokig is mesélhetne. Szóba került a számára oly meghatározó pedagóguspálya, a mindent újra meg újra átszövő védelmi hivatás, és a mindezt megalapozó, körbeölelő hagyomány- és családszeretet. Annyi mindenről beszélgettünk, hogy ezek egy része bele sem fért ebbe az írásba. Még úgy sem, hogy a kérdések végül el is somfordáltak az interjúnak induló cikkből. Jól érzékelhető azonban a szerteágazó beszélgetésből, hogy az életút több fontos szakterület köré épül.
Biztonság
A Biztonságtábor már fogalommá vált Maglódon, az ötlete pedig nagyon régre nyúlik vissza. A ’80–’90-es években még mint úttörőcsapat-vezető és helyi pedagógus láttam azt, hogy a gyerekek milyen sok veszélynek vannak kitéve. A rendszerváltozás időszakában annyi hatás érte őket mindenféle formában, hogy tudtam, a gyerekeknek segítséget kell nyújtani. Miközben versenyekre készítettem fel a helyi diákokat, kapcsolatba kerültem azokkal a hivatásos szervekkel, amelyek azért feleltek, hogy mi biztonságban éljünk. Tehát azért, hogy a lakosságot felkészítsék, tájékoztassák. Hogy tudjon arról, milyen veszélyek vannak körülöttünk. A pedagógusi pályámon „túlnyúlva” már akkor megkerestem a Tűzoltó Szövetséget és az akkori polgári védelmi szervezetet. Mindebből aztán kinőtte magát egy nagy táborozási „mozgalom” is, mert sokszor kaptunk meghívást az osztrákokhoz, a németekhez különböző témájú diáktáborokba. Ezekben kimondottan veszélyhelyzeti játékok voltak: felkészítették a gyerekeket az adott ország vagy az adott terület veszélyeire. Gondosan ügyeltem arra, hogy mindig kapjanak a maglódi gyerekek is meghívást ezekre az eseményekre. Aztán előfordult, hogy a korábbi meghívóink jöttek Magyarországra, és a külföldi szövetségekkel együtt itt szerveztem többszáz fős táborokat. Sikerült elérni, hogy Maglódon is legyen ilyen.
Maglódi iskolaélet a ’80-as években
A 300 fős nemzetközi diáksereg a Nagyhíd mögött táborozott, és bemutattuk nekik Maglód minden értékét: az összes civil szervezet ott táncolt, énekelt, kézműveskedett, sütött-főzött. A német és osztrák gyerekek így már akkoriban is jó hírét vitték Maglódnak.
A ’90-es években elkerültem a katasztrófavédelemhez, és az akkori belügyminiszter úgy látta, hogy a gyerekprogramok szervezéséhez jó tehetségem van. Azzal bíztak meg az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságon, hogy koordináljam a hazai polgári védelmi diákversenyeket. Ezeket a már 2-3 ezer fős versenyeket szintén táborok, felkészítések előzték meg országszerte. A tábori programokat magammal vittem a szívemben akkor is, amikor elkerültem a katasztrófavédelemtől.
A katasztrófavédelem soraiban
A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen a „másik oldalra” kerültem: tűzoltókat, katonákat, katasztrófavédelmi munkatársakat, tehát hivatásos védelmi szakembereket tanítottam. Azt képviseltem, hogy nem elég eloltani a tüzet, megfogni az árvizet, hanem jó lenne a lakosságot is minél alaposabban felkészíteni a veszélyekre. Az ismeretrendszerem tehát így állt össze: egyrészt a gyerekek, a lakosság oldaláról, másrészt a védelmi szervekben dolgozók oldaláról.
Az egyetemi oktatómunkám után, amikor eljöttem nyugdíjba, azt gondoltam, hogy nem kellene nekem itthon „malmozni”. Ha már 20 évig szerveztem táborokat Maglódon is, máshol is, akkor belevágok ismét. Erre azért is volt nagy szükség, mert időközben azok a védelmi szervezetek, amelyek végezhették volna a lakosság, a gyerekek felkészítését, annyi más feladatot kaptak, hogy erre már nem jutott sok kapacitásuk. A környékbeli tűzoltók, rendőrök nagyon örültek, hogy van valaki, aki ezeket az ismereteket közvetíti a lakosság, a gyerekek felé, és nem nekik kell megszervezni a felkészítéseket. „Csak” ide kell jönniük bemutatni a munkájukat.
Amikor elkezdődött ez a táborsorozat, először a szülők is furcsán néztek, hogy mit akarunk mi a gyerekektől. Még olyan is volt, aki azt mondta, ne riogassuk a gyerekeket! „Az a szegény gyerek félni fog!” Amikor aztán kiderült számukra is, hogy ez egy összetett rendszer, amely mindenféle tudással vértezi fel a gyerekeket (kezdve pl. az egészségügyi ismeretekkel, folytatva a tűzzel kapcsolatos információkkal, egészen az ártó szándékú felnőttekig), akkor megnyugodtak. Törekedtem arra, hogy magas színvonalúak legyenek a táborok, ezért olyan szakembereket hívtam ide, akik játékos szakmai foglalkozásokat tudtak tartani. Én pedig pedagógiailag kontrolláltam, hogy ne csak szakmailag legyen jó az átadott ismeret, hanem a gyerekek tényleg profitálni tudjanak belőle.
A gyerekek pedig kezdettől fogva meglepően nyitottak voltak a téma iránt. Bár a mai fiatalok nagy része „kütyü”-függő, de abban a pillanatban, amikor az életükről van szó, az egészségükről, a családjukról van szó, és ezt kellő intenzitással közvetítjük feléjük, akkor oda fognak figyelni. A mostani gyerekek is abban a pillanatban elteszik a mobilt, ha olyan értelmes tevékenységet állítasz eléjük, ami eléri az ingerküszöbüket. A legtöbb tábor pedig nagyjából „0–24-es” forgatag volt, mert a napi program után még éjszakai túrát is szerveztünk minden alkalommal, megmutatva, hogy hogyan közlekedhetünk éjszaka, mit kell csinálni, ha például elveszel éjszaka, vagy hogy lehet menetben, alakzatban vonulni sötétben. Egyébként pedig a „kütyük” sem tiltott eszközök. A táborok életkor szerint épültek egymásra, és a nagyon piciknél természetesen kevésbé vettük igénybe az internetet, de a nagyobbaknál, a haladó táborokban (amikor pl. fent laktunk a Bükkben, vagy Nagymaroson a Dunánál), gyakran engedtük a telefonokat használni akár a természet veszélyeinek, akár az állatnyomok felismeréséhez, a növényhatározáshoz vagy annak megállapításához, hogy egy növény mérgező-e vagy sem.
Életképek a 12 táborból
Komoly szervezést igényel egy-egy ilyen tábor, hiszen azért akadnak veszélyek is: pl. amikor a tűzoltó tálcatüzet gyújt az udvar közepén, bizony, ott észnél kell lenni. Annál is inkább, mert minden védelmi szakember, aki arra vállalkozik, hogy valami ilyesmit csinál a munkája mellett, nemcsak gyermekmegőrzést vállal, hanem nagyon sokat kell neki magának is hozzátanulnia. Az évek során jómagam is folyamatos tanulásra kényszerültem mind szakmai, mind pedagógiai szempontból.
Az eddigi 12 tábor során jól látszott, hogy mind a gyerekek, mind a szülők részéről nagy igény van a veszélytudatos magatartás kialakítására, így évekig szerveztünk felmenő rendszerű biztonságtáborokat, tettük a dolgunkat – és még fogjuk is, amint lehetőségünk lesz rá. Akár 2-3 napos felkészítések formájában, akár pedig tábor formájában.
Önkéntes tűzoltó szervezet, polgári védelmi szervezet
A polgári védelem a társadalom önvédelmi reflexe. Olyan szervezet- és feladatrendszer, amelynek lényege, hogy veszélyek, katasztrófák, háborúk esetén a lakosság és az anyagi javak védelme megoldható legyen. Szerencsére Maglódon a polgári védelem hosszú múltra tekint vissza. Még gyerek voltam a ’70-es években, amikor Márkus Sándorné (Muca néni, a Nyugdíjas Klub későbbi vezetője) Sanyi bácsival és Fodor Tiborral már akkor is foglalkoztak a témával. Az ő „örökségüket” folytattuk hosszú évekig önkéntes szervezetként. Amikor a hivatásomnál fogva Monorra kerültem polgári védelmi parancsnoknak, Maglódon még működött a helyi szervezet.
A mai napig érvényben van az a jogszabály, amely szerint minden település maga is felel a védelméért és biztonságáért. Állampolgári kötelezettségünk alapján ezért a polgármester beoszthat bennünket a település védelme érdekében ún. polgári védelmi szervezetbe. (Valamennyi települést kockázatbecslési eljárás alapján 3 katasztrófavédelmi osztályba sorolták. Az I. és II. kategória településein 10 000–50 000 lakos esetén legalább 300 fő a polgári védelmi szervezet létszáma, és a III.-ban, ahová Maglód is tartozik, a fele.) A beosztottakat pedig kétévente fel is kell készíteni. Márpedig ott a legeredményesebb a védelem, ahol a hivatásos mentőerőkkel együttműködve polgári védelmi szervezetek és esetleg önkéntes tűzoltó egyesület is működik.
Az viszont nemcsak a település létszámától függ, hogy ott van-e tűzoltóegyesületre szükség, hanem a veszélyeztetettségtől és az anyagi lehetőségektől is. Maglódot az utak háromszögbe zárják, és bármikor előfordulhat mellettünk veszélyes anyagot szállító járműnek balesete. Ha pedig azt nézzük, hogy napjainkban a településeken mennyire egymásra épültek a házak, sorháztűz sem zárható ki. Ezek alapján egy kisebb településnek is célszerű fenntartani valamilyen tűzoltóegyesületet. Ráadásul a tűzoltók nemcsak az ilyen veszélyhelyzetekben tudnak segíteni, hanem az egyre gyakoribb rendkívüli időjárási eseményeknél is: felhőszakadás vagy áramkimaradás esetén pl. szükség lehet az aggregátorukra, a szivattyújukra, szélvihar után a létráikra. Felmerül a kérdés, hogyan lehet tűzoltó egyesületet alapítani.
Ha megszületik az igény egy egyesület alakítására, célszerű a megyei katasztrófavédelmi igazgatóságon is jelezni, és szakvéleményt kérni arról, milyen feltételekkel, hogyan kell azt működtetni. A hivatásos szakmai szervezet támogatásával és egyetértésével sokkal könnyebb felállítani a szervezetet. Az egyesületi munkához szakmai felügyelet is szükséges a hivatásosok részéről, e nélkül nem működhet önkéntes tűzoltóság, és a továbbképzéseket is ők biztosítják. Szerződésbe szokták foglalni mindezeket a feltételeket és megállapodásokat, amely többek között a támogatásra is kitér. Megszabják, hogy milyen végzettségű szakemberből minimum mennyi kell (akkor is, ha nem 0–24-ben szükséges a jelenlétük). Azt is ki kell „sakkozni”, hogy a hét minden napján legyen megfelelő és riasztható személyzet, miközben az önkéntesség nem túl magas szintű nálunk. Vagyis hosszú előkészítő munkát igényel a feladat. Települési viszonylatban fontos lenne találni egy vagy több olyan fiatalt, aki ezt a célt komolyan veszi: megszervezi, és utánajár, és megírja hozzá a dokumentumokat, és elmegy mindenhová, ahová kell. Külföldön láttam, hogy nem kell feltétlenül mindenkinek jelen állandóan lennie a szolgálatban, elképzelhető, hogy valaki dolgozik a munkahelyén, de a riasztó ott lóg az oldalán és szükség esetén szolgálatba áll.
A tűzoltóknak megfelelő helyet is kell biztosítani, és felszerelést, eszközöket kell vásárolni. Sok tűzoltóegyesület a németeknél lecserélt, de még műszakilag megfelelő állapotú, működő járművek beszerzésében gondolkodik, általában egy, maximum két szerkocsit vesz. Érdemes azonban azt is feltérképezni, hogy mi van a szomszédban, sokat lehet tanulni a már működő szervezetektől.
Ha azon gondolkodunk, milyen fórumokon lehetne még a szükséges ismereteket közvetíteni, hol lehet tűzoltó utánpótlást nevelni, elsőként az általános iskola jut az eszünkbe. Régebben azonban sokkal könnyebb volt egy ilyen témát odavinni, és azt kérni: hadd tartsunk itt egy védelmi szakkört, mert a gyerekeken keresztül a szülők, nagyszülők ingerküszöbéig is könnyeben eljuthatunk. Az alsó tagozatosok egészen biztosan nagyon nyitottak az ilyesmire. A felsősök viszont már a leterheltségüktől függően kevésbé, pedig tapasztalataim szerint a szülők nagyon örülnének annak, ha a csemetéjük efféle ismereteket szerezhetne. A veszélyhelyzeti ismeretek oktatása már itt elkezdődhet. Az utánpótlás szempontjából viszont a középiskolások azok, akiket meg lehetne célozni azzal, hogy ha érdekel a téma, képezd magad, és szívesen látunk majd önkéntes tűzoltóként.
Kezdetek
Én magam egészségügyi szakközépiskolába jártam. Akik akkoriban a szakmai versenyen az első három helyen végeztek, fél lábbal már föl voltak véve az orvosi egyetemre. Csak egy tárgyból kellett volna felvételiznem, de én nem akartam orvos lenni. Úgy éreztem, nem vagyok arra a hivatásra alkalmas. A környéken kerestem asszisztensi vagy védőnői állást, de nem találtam. A helyi általános iskolában Kovács Andrásné (Zsuzsa) volt az igazgatóhelyettes, aki azt mondta, hogy épp kiesett egy kolléga, kellene neki egy képesítés nélküli nevelő. Így történt, hogy bár nem készültem a pedagógusi pályára, érettségi után itt kezdtem Maglód-Nyaralón az iskolában dolgozni.
A maglódi tantestületben (az első sor közepén)
Miközben tanítottam az alsó tagozatosokat, szerencsémre vagy szerencsétlenségemre egy átfogó, országos ellenőrzés volt abban az évben. Az én képesítés nélküli nevelői munkámat is több szakfelügyelő ellenőrizte. Értékeléskor az a főfelügyelő, aki az óráimon részt vett, odahívott magához. Azt mondta, úgy hallotta, el akarok menni az egészségügybe dolgozni, csak ezt az évet tanítom itt. Ő viszont összetett kézzel kér, hogy ne hagyjam el ezt a pályát, mert úgy érzi, nekem ehhez nagy tehetségem van. Ez ugyan még nem győzött meg, de Ladányi János, az akkori igazgató is ott ült, és azt mondta, nagyon szeretné, ha alsó tagozatos tanító lennék, mert ez nekem nagyon jól megy. Ő külön a szívén viseli a sorsom, mert itt nőttem föl, és ő még engem tanított, de szeretne kollégám is lenni. Azt mondtam neki, hogy szó sem lehet róla, hogy én alsó tagozatos tanító legyek: nem tudok énekelni, rajzolni, és én nem fogom az egész életemet végig kínlódni úgy, hogy a gyerekek jobban rajzolnak és énekelnek, mint én. Viszont szívesen lennék magyar–történelem szakos felső tagozatos tanár. Azt válaszolta, hogy arra most még nincs szükség, de néhány év múlva lesz, addig mégiscsak végezzem el először a tanítóképzőt. Erre egy huszárvágással felmondtam, beadtam a jelentkezésemet a tanárképzőbe magyar–történelem szakos tanárnak.
A felvételin nagyon sokan voltunk, de akkoriban csak 16 főt vettek fel egy évben. Erős felvételi vizsga volt. Miután lezajlott, az egyik tanár odahívott engem: „ne haragudjon, maga ismeri Ladányi Jánost?” Mondom: ismerem. „És maga nála dolgozott?” Igen. „Nahát, akit Ladányi János ott akar tartani az iskolájában, az biztosan alkalmas a pedagógus pályára!” És bizonyára nem emiatt, de ezzel együtt, fölvettek. Pedig egészen valószínűtlennek tűnt, hogy abból a nagyon sok jelentkezőből épp engem fognak a 16-ba beválogatni. Nyilván mindvégig nagy szorgalommal tanultam, hogy ne hozzak senkire szégyent.
Hivatás
Sokfelé sodort az élet és a munkám, de a hivatásom mindig is a pedagógusi lét maradt. Az, hogy amit tudok, valahol valakinek továbbadhassam, hogy jobban boldogulhasson. Mert még mindig meggyőződésem, hogy a kiművelt emberfő viszi tovább az országot, a magyarságunkat és mindent. Amikor a magyar nyelvet és irodalmat, valamint történelmet, vagy később a német nyelvet tanítottam, az volt a hivatásom, hogy ezekből a legmegfelelőbb módszerrel és a legtöbbet tudjam átadni a gyerekeknek. Akkor éreztem magam jól, ha visszajött egy diák, és azt mondta: „a középiskolában már semmit sem tanultam tanárnő, mert itt mindent megtanultam öntől az általánosban, és abból éltem”.
De a valódi hivatás az, ha mind e mellé még adsz valami pluszt. A maglódi általános iskolában és később, egyetemi oktatóként is törekedtem minél több ablakot nyitni a hallgatóknak a világra. Mindig is az volt az elvem, hogy nagyon sok magyar–történelem–német szakos tanár van, ahogy nagyon sok olyan egyetemi tanár van, aki környezetvédelmet, katasztrófavédelmet tanít vagy épp kutatásmódszertant az egyetemen, de én akkor töltöm be jól a hivatásom, ha a kötelezők mellett valami pluszt is adok. Ezért akár gyerekeknek, akár felnőtteknek tanítottam, próbáltam a szűk szakismereteken túl, valami hasznosat, az életükre meghatározót is adni.
Doktorrá avatás és tanári pályák
Kaptam én már okleveleket, belügyminiszteri és honvédelmi miniszteri kitüntetéseket, dísztőrt, ajándéktárgyakat, festményt a pályafutásom során, kineveztek egyetemi docensnek, majd címzetes professzornak, hivatásos tisztként többször léptettek elő soron kívül a munkám jutalmául. A legnagyobb visszaigazolást viszont azok az osztálytalálkozók adták, ahol azt mondták egykori tanítványaim, jaj, de jó volt, hogy annyi mindent mondtál nekünk, amit más nem! A szabadidődben elvittél színházba, kirándulásokra, külföldre, elmentünk segíteni idős néniknek fát vágni… Senki más nem volt ennyire az életünk része, olyan kevesektől kaptunk ilyet! Ilyenkor úgy érzem, volt értelme az életemnek és a munkámnak.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen
Hasonlóan érzem magam, amikor valaki elhozza a gyerekét a Biztonságtáboromba, és azt mondja neki: „én is a tanár nénihez jártam, nagyon jól éreztem magam, majd meglátod, milyen jó lesz!” És nyugodt lélekkel hagyja nálam a gyerekét, mert tudja, hogy biztonságban van, és fejlődni is fog. Sőt, találkoztam az utcán egy nagymamával, aki az unokájának mesélte: „tudod, engem tanított a tanár néni!” Elszáll az idő, de a pedagógushivatás nem enged el! Még most is három egyetemen tanítok, itthon korrepetálok, fejlesztő foglalkozásokat tartok, pályaválasztási tanácsokat adok.
Mérföldkő
A mérföldkövek meghatározóak egy ember életében. A legszebb élményeimhez tartozik egy olyan mérföldkő is, amely Maglódhoz kapcsolódik. 1999-ben volt az utolsó polgári védelmi nap az országban. A polgári védelem hivatásos szervezete a következő évben megszűnt: beolvasztották a hivatásos katasztrófavédelembe. Ezt az utolsó országos polgári védelmi napot azonban, amely soha nem volt kistelepülésen, a közbenjárásomra Maglódon tartottuk. Az akkori megyei parancsnok tisztelt meg azzal, hogy ezt a javaslatot felvállalta, és a belügyminiszter felé közvetítette. Magam is meghívást kaptam ekkor a miniszter úrhoz, és óriási szervezőmunkába fogtam, amiben Maglód egy emberként állt mellém.
Maglódon talán soha nem volt még ilyen összetett programsorozat! Több mint 800 felnőtt és közel 500 diák dolgozott benne. A helikopteres mentéstől kezdve volt itt kiállítás, tűzoltó bemutató vagy a gyerekeknek óriási sportbemutató a pályán, végül fergeteges záróünnepély. Akkora sikere volt a záróünnepségnek, hogy kétszer kellett megtartani. Délelőtt az ország minden részéről idesereglő hivatásos mentőszervezetek képviselőinek, politikusoknak, attaséknak és mindezek kíséretének rendeztünk egy óriási ünnepséget, ahol az összes szereplő maglódi gyerek volt: a mazsorettek, a táncosok, a Dely Csaba tanár úr vezette fúvósok, az énekkarosok és az irodalmi színpadosok, akik polgári védelmi témájú színdarabot tartottak. Olyan érdeklődésre tartott számot a műsor, hogy délután ugyanezt megismételtük a maglódiaknak is.
Végül a tornateremben egy akkora fogadás volt, amekkorát mi még akkoriban sehol nem láttunk! Az asztalokkal dugig megrakott tornateremben az ország minden részéről ideérkező vendégek előtt pedig a maglódi menyecskék léptek fel gyönyörű népviseletben, a csapatzászlóra pedig maglódi kék szalag került. A tv-híradó közvetítette a programot. Ami akkor Maglódon szép és jó volt, azt megismerte a világ.
1999: az utolsó magyarországi polgári védelmi nap helyszíne Maglód
Ki hitte volna korábban, hogy egy kistelepülésen ilyen színvonal lehetséges? Olyan híre lett a Maglódnak, hogy a későbbi katasztrófavédelem rendezvényeire is rendszeresen maglódi gyerekeket hívtak fellépni. Március 15-én az Országos Főigazgatóság ünnepi műsorában maglódi gyerekek léptek fel, még Petőfi Sándort is maglódi diák személyesítette meg! A Belügyminisztériumban, amikor a Magyar Polgári Védelem kialakulásának 70. évfordulójára a világ minden részéről hívtak vendégeket – tele volt velük a Belügyminisztérium nagyterme – ott is maglódi gyerekek énekeltek, és a maglódi mazsorettek adtak bemutatót. Maglód híre így ment még tovább. Mindig törekedtem arra, hogy ha valahol lehetőség volt rá, mutassuk meg Maglód értékeit. Amikor az egyetemen nyílt erre lehetőség, akkor is maglódiakat hívtunk meg, akik hozzájárultak az adott rendezvény sikeréhez. Volt pl. olyan konferencia, ahol bemutató tanítást tartottunk, és természetesen maglódi gyerekeket is hívtunk, akik becsülettel megállták a helyüket. Később a kutatómunkám során is sokszor kaptam segítséget a maglódiaktól, sokakat bevontam egy-egy kutatásba is. Máig hálás vagyok érte.
Gyökerek
Amióta az eszemet tudom, Maglód, számomra nagyon sokat jelent. Szoros kötődésem talán egészen a falu újratelepítéséig visszavezethető. Anyukám részéről Tabányi-lány vagyok. A Tabányiak pedig a betelepülő első 10 családban voltak benne, akik az evangélikus lelkésszel jöttek Maglódra. A Tabányi család tagjai aztán házasodások révén egyre többen lettek. Ma is sokan vagyunk, így különböző jelzőkkel és rövidítésként ezek betűjelével illetik a család ágait: mi az illéri Tabányiak, azaz I-Tabányiak vagyunk. Nekem már Maglód a szülőhelyem, és a hagyományőrzés valójában a szülőhelyet jelenti számomra. Számos helyre hívtak lakni, amikor külföldön dolgoztam. Voltam Németországban, Ausztriában, ahol készséggel intézték volna el a kollégáim, hogy ott maradjak, de nekem mindig vissza kellett jönnöm Maglódra, visszahúzott a szívem.
A Röpülj páva mozgalomban
Nem éreztem máshol jól magam. És mindvégig fontosnak tartottam a hagyományaink őrzését. A hagyományőrzés a gyökereimmel köt össze. A ’70-es években, amikor gyerek voltam, épp Ladányi igazgató úr és a szintén pedagógus Sass Erzsébet tartották fontosnak, hogy a helyi dalokat is dolgozzuk fel az énekkaron és őrizzük a táncokat a Röpülj páva mozgalomban. Ott, az iskolában mindennapos volt a helyi hagyományok felelevenítése. Sass Erzsike szervezte meg a helyi Röpülj páva mozgalmat, mi, fiatalok pedig csatlakoztunk. Sőt felnőtt korunkig ebben éltünk. A férjemmel is ott ismertük meg egymást, sok pár talált ott egymásra. Számunkra a tánc, a népviseletünk szép ruhája is Maglóddal egyenlő. És ha fiatalon ez beleivódik az emberbe, az felnőttkorban is megmarad. Ott dobog a szívedben és továbbadod a gyerekeidnek is.
Ifj. Szentesi Zoltán és Veres Violetta (Hornyacsek Jólai lánya) ifjú házasként
* * *
A beszélgetés itt – monológként is – kényszerűen megszakad. A hadtudományok doktora és a katonai műszaki tudományok habilitált doktora, a címzetes professzor és pszichológiai tanácsadó, a táborszervező és pedagógus, a polgárok védelmezője és a falusiak hagyományőrzője a Hornyacsek Júliára annyira jellemző szerény mosollyal megvárja, amíg töviről hegyire elmondhatja majd méltóbban mindazt, amit maglódiként átélt.
Lejegyezte: Varga Zoltán
