„A zászló minden nemzet legfontosabb szimbóluma. Nekünk is az: piros, fehér, zöld: ez a magyar föld” – mondta Herendi Tamás alpolgármester az 1956-os forradalom 70. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. A kezében egy eredeti, ’56-os lyukas zászlót tartott. A történelem viharaiban megkopott, de gondosan megőrzött lobogót, amelyet Maglódon ereklyeként tartott meg a forradalom emlékezete. Egy 70 éves fakó, maglódi trikolort, amelyet a forradalmi hagyományok és jelképek legszebb üzeneteként közösen lobogtatott meg az ünneplőkkel, és adott át a Helytörténeti Gyűjteménynek, hogy a közösségi emlékezet őrizze tovább ott, ahol a legméltóbb helye lehet.
A 70. évfordulóra emlékező maglódi ünnepség jeleneteit, résztvevőit Kérges László polgármester köszönő és bevezető szavai után a Veres Violetta egyetemi oktató történészi gondolatai, kötötték bokrétába és forgatókönyvvé.
Herendi Tamás családi, személyes emlékezet őrizte történettel mutatta meg, világháborút megjárt nagyapját megidézve, hogyan vesz részt a történelemben a hétköznapi ember, hogyan lesz emberközeli a világtörténelem. Milyen emberléptékű a később a történelemkönyvek lapjairól visszaköszönő forradalom. A közvetlen és spontán bevezetés után így folytatta a lyukas zászlóval és a nemzeti lobogóval megkezdett gondolatokat:
„A történelem megítélése furcsa mód nem csak az életkorral változik. Vannak, akik szeretik átírni, a maguk képére formálni, meghajlítani, a jelen tükrében eltorzítani a múlt eseményeit. Most, a 70. évforduló a legszebb alkamat biztosítja ahhoz, hogy mi is átgondoljuk az eseményeket és azok nekünk szóló üzenetét.
Ehhez Göncz Árpád egykori köztársasági elnök 25 éve elhangzott híres beszédét szeretném segítségül hívni: »A forradalom emlékét is kikezdte minden múlt átka, hogy az utódok tudatának változásával maga is megváltozik. Ennek az elkerülhetetlen folyamatnak az ismeretében, mielőtt még ’56 emlékének ápolása az iskolai ünnepélyek kötelező frázisáradatává sekélyesülne, szeretném kimondani, hogy ’56 mindenkié! Ha annyiféle volt is, ahány a résztvevője, ’56 egy volt és kikezdhetetlen. Olyan, mint a csiszolt gyémánt, amelynek valamennyi sík felülete másként törik, más szögben veri vissza a fényt. (…) Mindegyikük arca, mindegyikük tette ott csillog a kikezdhetetlen és üvegnél keményebb gyémánt, a mi közös ’56-unk egy-egy csiszolt és csillogó felületén.«
Ezt az »annyiféle volt, ahány résztvevője« és mégis »egy volt és kikezdhetetlen« igazságot szeretném most Önökkel-veletek átélni, megélni itt, Maglódon a 70. évfordulón.
»A forradalom emlékei – A nemzetőr zászlója« című cikkében írta a maglódi Vémi László 1990 októberében:
»A ’70-es évek közepén estéről estére hallgattam néhai Víg Kálmán emlékezéseit 1956 dicső szabadságharcáról, nem gondolva, hogy 1990 októberének elején mindezt papírra vetem. Az írás aktualitását az adja, e piciny hazában október 23-a, hála a magyarok gondviselésének, immáron nemzeti ünnep.
Évforduló, emlékek. Következzék mindezekhez egy rövid történet. Legelső lányunoka és e sorok írója bontják a Víg Kálmán építette öreg házat, hiszen az új felépült.
Találunk valamit a tetőtér bontása közben. Munkásruhába csomagolt lőszer, kézigránátok, géppisztoly. Mellette a zászló. Magyar zászló, közepéről kitépve egy gyűlölt rendszer címere. Az idő vasfoga nyomot hagyott a vásznon, de így is jó érzés kézben tartani. A fegyveren évszám, háború utáni. Megilletődés, csillogó szemek. Tanácstalanság, most mi legyen? Jó lesz verebekre lövöldözni, meg ki tudja, mi jöhet még?!
Győz a józan ész. Rendőr, jegyzőkönyv, arzenál elszállítva. A zászló viszont megmaradt, az évfordulón a kezemben tarthatom. A beszolgáltatásnál nem jelentettem be. Nem érzem magam emiatt sem bűnösnek, sem hősnek. Idős barátunk szerint, amit találtunk, az egy szabadságharcos komplett felszerelése volt, nem vitás, hogy melyik időből.
Milyen szerepet töltött be 1956-ban, utólag tudtam meg: zászló, puska, nemzetőr. Lezárt tehervagonok őrzése. Csak ennyi?! Igen, a zászló csak jelkép volt, a jobb akarásának a jelképe, és a fegyvert sem fordították ember ellen. Így maradt tiszta az emlék.
Mi legyen a zászló sorsa? Nem érzem méltónak otthon, összehajtva őrizni. Kibontva ott kell tartani, ahol mindenki láthatja. Ünnepeken az élen vinni, hogy láthassa a jövő nemzedéke, az egyszerű emberek helytállása hogyan formál múltat, jelent, jövőt.«
A zászló és a nemzetőr történetét Vémi László írta meg. Ő már nem él. A lobogót testvére, Vémi József őrizte meg számunkra. Kérem, fáradjon ide!
Megkérem Babos Lászlót is, a »Maglódi srácok« szobrának megformálóját, hogy ő is jöjjön ide, az első sorba!
Kérem, jöjjön ide a maglódi srácok képviseletében, a diákönkormányzat elnökeként Molnár Kristóf is!
Sokakat szólíthatnék még ki. De most mi együtt, négyen, Maglód sokszínű közössége és több generáció képviseletében, az ’56-os forradalom csiszolt gyémánt közössége képviseletében a 70. évfordulón lengessük meg együtt a lyukas zászlót, mielőtt elhelyezzük Vémi László kívánságának megfelelően a méltó helyén: a Helytörténeti Gyűjteményben!
Maglód közössége, az egyszerű emberek nevében fogadjuk meg, hogy közösen és immár békés, igazságos forradalom által formáljuk együtt a múltat, jelent, jövőt! Legyen a mi gyémántunk a 70 éves 1956 szellemében – Maglód! Amelynek ablakain mindegyikünk arca, mindegyikünk tette ott csillog kikezdhetetlen és üvegnél keményebb gyémánttá válva, mindannyiunk közös városává, közösségévé válva! Isten bennünket úgy segéljen! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”
Herendi Tamás ünnepi gesztusával, a mindenkori zászlótartók erejével 1956 közösségévé avatta a 70. évfordulóra emlékező maglódiakat. A Homok Zoltán könyvtárvezető által megidézett, immár 30 éve maglódi egykori „pesti srác”, Mihály István életútja is a „sokszínű, mégis egy” forradalom képét tükrözte.
Kostyák Attila hegedűjén pedig felsírt és felmagasztosodott az örök szabadságvágy Albioni Adagiójával. A 17. századi velencei hegedűs elődöt szabadságvágya nem engedte állandó zenészi állásba, munkahelybe, rendszerbe zárni. Miután a muzsiklálást kedvtelésből, tehát valódi hivatástudatból művelte, így a ma ismert legnépszerűbb „művét” egy 20. századi zenetörténész állította össze töredékes kézirat alapján. Mi volna illőbb a magyar forradalom emlékéhez és felidézéséhez, mint ez a zenetörténelmi és -közösségi emlékmű? Kostyák Attila megelevenítette azt, amit Babos László épp 10 éve állított szobra: azok a fémbe álmodott fegyveresek a forradalom szimfóniáját „játsszák” és élik örök pillanatba merevítve.
Igaz, a Bellus János téren, a Babos László „Maglódi srácok”-ja előtti macskaköveken, az elrobogó nemzetközi és belföldi gyorsvonatok, zakatoló szerelvények zajában nem lehet ugyanazt az előadást produkálni, ugyanazt a forradalmat csiholni, mint a MagHáz közegében, de Ősz-Farkas Ábel, Müller László, Balázs Zoltán, illetve Késmárky Uzonka és Kiss Helga tanítványai, a maglódi diákok, a mai maglódi „srácok” itt is helytálltak. Helytálltak, az iskolai előadások után, a hely szellemében. Szavaltak, énekeltek: Csuka Péter, Jedloczki Márk, Kelemen Hanna, Lászlóffy Anita, Laczi Dóra, Takács Blanka.
Végül a maglódi történelmi egyházak képviselői, dr. Lengyel Zsolt, Krisztován Márton és Németh Mihály áhítata kötötte össze a földet az éggel, az embert Istennel, a forradalmat a Bibliával. A 16. zsoltár vezette haza a koszorúzás után a 70. évfordulót ünneplő maglódiakat: „valóban pompás nekem az én örökségem”.
A forradalom 70. évfordulójának október 23-ai megünneplését a szabadságharc leverésének 70. évfordulójára való emlékezés követi. November 4-én 18 órára hívja és várja a város, az önkormányzat és az 1956-os pesti és maglódi srácok öröksége a mécsesgyújtókat a MagHáz és a Városháza közötti Lélekharanghoz.
Fotó: Török Barnabás
