Bérces János életútja az első nemzetközi fesztiváltól az UNESCO világörökségen át napjainkig
A közelmúltban a Maglódon élő Bérces János természetvédelmi mérnök és solymász jóvoltából különleges élményben volt részem: egy ragadozó madár, egy fiatal héja röptetését kísérhettem végig a Mende és Gyömrő térségében található erdőben, a Kőtojás szomszédságában. A solymászat nem csupán a ragadozó madarak idomítása, hanem a velük való együttélés és vadászat ősi művészete. János most a gyönyörű, fehér, pár hónapos Jázmint neveli arra a feladatra, amelyet a vadon élő fajtársai a szüleiktől tanulnának meg. Miközben autóval a helyszín felé tartottunk, arról beszélgettünk, honnan ered ez a kivételes, vadmadaras szenvedély.
– Mi volt az a konkrét pillanat vagy találkozás a gyerekkorában, amikor eldőlt, hogy a ragadozó madarak fogják meghatározni az egész életét?
– Gyermekkoromban a magyar szakos tanárnő édesanyám „nyomására” naponta kellett másolnom Fekete István novelláiból, így az író természetszeretete mélyen belém ivódott. Első osztályos koromban az iskolával megnéztük Homoki Nagy István Gyöngyvirágtól lombhullásig című legendás természetfilmjét, amely a gemenci erdő élővilágát mutatta be. A film főszereplője Lelovich Gyuri bácsi* volt, aki később a mesterem lett. Attól a naptól kezdve solymász és vadász akartam lenni, és céltudatosan ebben az irányban tanultam tovább. Hivatásos vadász és vadtenyésztő szakképesítést szereztem, majd természetvédelmi mérnökként diplomáztam Gödöllőn, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemen.
Tizenhat évesen jelentkeztem a Magyar Madártani Egyesület Solymász Szakosztályába, de akkoriban csak „kihalásos alapon” lehetett bejutni, ezért nyolc évet vártam a felvételemre. Később 18 évig voltam az egyesület titkára. 1990-ben egy barátommal megalapítottuk a Magyar Solymász Egyesületet, majd később létrehoztam a Magyar Nemzeti Ragadozómadár és Solymász Egyesületet is, mert természetvédelmi mérnökként meggyőződésem, hogy a ragadozó madarak védelme és a solymászat elválaszthatatlanok. Ennek tíz évig voltam az elnöke, mielőtt átadtam a stafétát a fiataloknak. Ma már állampolgári jogon solymászom, de a Magyar Madártani Egyesületben is aktív maradtam, mint ragadozómadár-gyűrűző. Fő kutatási területem a karvaly, én vagyok ennek a fajnak az országos fajvédelmi koordinátora. Sokat publikálok, szakkönyvet írtam, és gyakran szerepelek ismeretterjesztő filmekben is, mint legutóbb az Ez elment vadászni című sorozatban. Erős bennem a tudás átadásának vágya, ezért nagyon szeretek gyerekek közé is járni.
– Miért pont a ragadozók lopták magukat ennyire a szívébe?
– Nemcsak a madarakat, hanem általában a ragadozó állatokat csodálom, legyen az rovar, kétéltű vagy hüllő. Ahhoz ugyanis, hogy egy állat zsákmányul ejtsen egy másikat, magasabb szintű intelligencia szükséges. Meg kell terveznie a stratégiát, ki kell játszania a préda éberségét. A ragadozó madarak rendkívül tervszerűen élik az életüket, és az utódnevelésük is erre épül. Ráadásul elképesztően specializálódtak, amit a neveik is mutatnak: darázsölyv, egerészölyv. Jázmin, a mi madarunk egy galambász héja. Angolul ghost-hawknak, azaz szellemhéjának is nevezik, mert észrevétlenül, mint a kísértet lavírozik a fák ágai között, és úgy lepi meg a zsákmányát. Az egyik legsikeresebb vadászmadarunk.
– Mindennap szükség van a tréningre, mindennap röptetni kell a madarat?
– Igen, ez elengedhetetlen. Sokan megrovóan azt mondják, hogy fogságban tartjuk őket, de valójában mi vagyunk a madár „rabszolgái”, hiszen a mindennapi repülés szent és sérthetetlen. Nekem ez csodálatos érzés: látni, ahogy egészségesen suhan a fák között, és fentről követ engem a zsákmány vagy az élelem reményében. Függő viszony, de egyben mély partnerség is a miénk. Ő tudja, hogy tőlem – vagy a velem dolgozó kutyától – kapja meg azt, ami neki jó. A kutyám, Colin, az angol szetter megkeresi és „megállja” a vadat. Elhelyezkedünk, a kutyával kizavartatom a vadat, és közben mérlegeljük, hogy az egyáltalán vadászható-e. Innentől kezdve a két állaton múlik a siker. Ezért a solymászat a legigazságosabb vadászati mód, hiszen a zsákmánynak is megvan minden esélye a menekülésre.
A ragadozó madár szintén mérlegel üldözés közben. Gyakran előfordul, hogy kiáll a hajszából, mert a természetben ők alapvetően szelektáló tevékenységet végeznek, az egészségestől eltérő mozgást keresik. Megesik, hogy felrebben egy fácán csapat, és bár a legközelebbi alig húsz méterre van, a héja mégis a száz méterre lévőt veszi üldözőbe. Miért? Mert az a fácán lehet, hogy beteg, vagy korábban kapott egy sörétet, és olyan minimális hiba van a mozgásában, amit az emberi szem észre sem vesz, de a ragadozó azonnal kiszúrja. Benne van a genetikájában, hogy a könnyebben elérhető, gyengébb egyedet kell kiszűrnie.
Ebben a pillanatban meg is érkeztünk Túzberekbe, a Kőtojáshoz. Miközben János beüzemeli a GPS-alapú nyomkövető rendszert, Colin, az angol szetter már türelmetlenül szimatol a levegőbe. Nála is izgatottabb azonban Jázmin, a néhány hónapos fehér héja. Amint a tollazatára kerül az apró adóegység, a madár azonnal eltűnik a sűrű lombok között. Fehér szellemként követi fentről a gazdáját – akit ebben az életkorban még az anyjának tekint –, és sajátos, füttyögő héjanyelven kommunikál vele.
– Ahogy haladunk beljebb az erdő mélyére, adódik a kérdés, miért olyan fontos a szabad röptetés, és milyen kockázatokkal jár? Mindig biztos benne, hogy visszatér önhöz a madár?
– A szabad röptetés a solymászat csúcspontja. Ez az a pillanat, amikor lekerül a madárról a biztonsági zsinór, és teljesen szabadon szárnyalhat. A visszatérése kizárólag a korábban felépített bizalmon múlik. Mi tanítjuk a madarat, nem idomítjuk. Náluk nem lehet kényszert alkalmazni, mint egy kutyánál vagy lónál. Ha a madarat fizikai bántalom éri, sarkon fordul és elrepül. Az intelligenciájuk is változó, pont úgy, mint az embereké: van, amelyikben már három nap után teljesen meg lehet bízni, másnál ez egy hónapig tart. De még a leggyengébb képességű madár is szabadon engedhető egy hónap után.
Nem dominanciára, hanem maximális bizalomra törekszem, amihez a pavlovi reflexet hívjuk segítségül. A madár megtanulja, hogy ha hall egy bizonyos füttyöt vagy hívó hangot, a kezemből kap enni. Tudja, hogy a hang egyet jelent a biztonságos táplálékkal, és addig dolgozik, amíg jól nem lakik, a természetben sem vadászna tovább. A solymász legfőbb erénye a nyugalom. Ha az ember ideges, a madár azonnal átveszi ezt a feszültséget, és nem akar lejönni, „hisztizik”, elmegy másfelé. A tojók egyébként hajlamosabbak erre, a hímek kiegyensúlyozottabbak. Végtelen türelem kell hozzájuk, hogy a genetikájukban kódolt stresszfaktorokat felül tudjuk írni. Minden madárnak megvannak a maga egyéni rigolyái, amelyeket gyorsan ki kell tapasztalni. Az a cél, hogy mindennap csak pozitív élményeket kapjon tőlem. Csakis így lehetek biztos abban, hogy amikor elengedem, nem a szabad életet választja, hanem engem követ, később pedig együttműködik velem a vadászat során.
– Egy kutya vagy egy macska a maga módján ki tudja mutatni a szeretetét az ember felé. Jázminnak vannak érzelmei? Hogyan kommunikál önnel?
– Erősen ragaszkodik hozzám. Folyamatosan hanggal kommunikálunk, jelenleg én vagyok az „anyukája”. Követ, és próbálja teljesíteni, amit elvárok tőle. Később, amikor ivaréretté válik, ez az anya-utód viszony átfordul egyfajta párválasztási viselkedésbe, és én leszek a „párja”. Ezt a jelenséget téves bevésődésnek, szaknyelven hibás imprintingnek nevezik. Ez akkor fordul elő, ha a fogságban, ember által nevelt madár a fejlődése kritikus időszakában nem a saját fajtársaival, hanem az emberrel találkozik, így felnőttként is embert választana társául.
– Ön is tanul a madaraitól, nemcsak ők öntől?
– Minden egyes madártól többet lehet tanulni, mint a szakkönyvekből. Szokás mondani, hogy a szem a lélek tükre, a madaraknál a szem inkább az egészség tükre. Ha azt látom, hogy a kerek szeme elkezd „mandulásodni”, abból biztosan tudom, hogy valami nincs rendben. Ilyenkor ki sem hozom az erdőbe. A viselkedéséből, a mozdulataiból vagy az evéséből próbálom kikövetkeztetni a problémát. A madarakban az ősi, tiszta viselkedésforma él, nincs bennük álnokság. Végtelenül egyszerű lények, mindig azt teszik, ami számukra jó, és amit rosszként tapasztalnak meg, azt elkerülik. Ha egy madár megtámadja az embert vagy a kutyát, az sosem rosszindulatból fakad, csupán ki akar követelni magának valamit.
– Mit tanítanak önnek ezek a madarak saját magáról, az emberi természetről?
– Az emberben is megvan a ragadozó, vadászó ösztön, ami az emberi kapcsolatainkban is működik. Én is a pozitív jegyeket keresem a másikban. Emiatt nyugodtan kimondhatom, hogy nagyon jó emberismerővé váltam. Nem felületesen figyelem az embertársaimat, hanem a cselekedeteik, a mozgásuk, a hangjuk és a beszédstílusuk alapján rendkívül gyorsan eldöntöm, ki az, aki pozitív számomra, és ki a negatív. Pontosan úgy, mint a madár, amelyik a tizedmásodperc tört része alatt hoz döntést a fák között. Pontosan tudom, kivel érdemes barátkoznom, és kire nem érdemes időt pazarolnom.
– Milyen helyzetben van ma a világban a magyar solymászat?
– A kétezres évek elején kint voltunk Angliában az első Festival of Falconryn, amely a világ solymászainak legnagyobb találkozója. Ott a jelenlévő nemzetek kiadtak egy szándéknyilatkozatot, hogy a saját országukban felvetetik a solymászatot a nemzeti kulturális listákra, nálunk ez a Hungarikumok gyűjteménye. Ezt hat szerzőtársammal közösen írtuk meg, és ennek köszönhetően a magyar solymászat 2010-ben felkerült a hazai szellemi kulturális örökség jegyzékébe. Ezután következett a még nehezebb feladat, rendkívül szigorú szabályok szerint, angolul kellett beterjesztenünk az anyagot az UNESCO-hoz. Végül 2012 decemberében a magyar solymászat az UNESCO Szellemi Kulturális Világörökség része lett, a pályázatból három fejezetet én magam írtam. Komoly munka volt, hiszen bizonyítanunk kellett, hogy a honfoglalás óta folyamatosan gyakoroljuk ezt a mesterséget.
A ragadozó madarak ma már az egész világon szigorúan védettek, nem lehet őket befogni a természetből. Ahhoz, hogy solymásszunk, tenyésztenünk kell őket. Ennek a tenyésztésnek kettős célja van, egyrészt biztosítja a vadászmadarakat a solymászoknak, másrészt egyfajta génbankként szolgál vészhelyzet esetére. Kiváló példa erre a vándorsólyom története: az 1960-70-es években a világállományuk szinte teljesen összeomlott a mezőgazdaságban használt DDT vegyszer miatt. Alig maradt költőpár a vadonban. Ekkor a solymászok tudására, madárállományára és tenyésztési technológiájára támaszkodva államilag dolgozták ki azt a programot, amellyel a fogságban tenyésztett vándorsólymokat sikeresen visszatelepítették a természetbe.
– Képes a solymászat hidat képezni a modern, városi ember és a körülöttünk eltűnőben lévő vadvilág között?
– Igen, határozottan ez a véleményem. Ez a 4000 éves kultúra a mai napig él. 4000 évvel ezelőtt egy nomád ember pontosan ugyanúgy tanította a madarát, mint én ma Jázmint. A technika és a külsőségek változtak, de az alapok nem: meg kell ismernünk a madár etológiáját (viselkedéstanát), és az embernek éppúgy idomulnia kell a madárhoz, mint fordítva. Ez a mély természetszeretet nélkül nem valósulhatna meg.
Közben Jázmin pontosan végrehajtja a feladatát, a tréning és a röptetés véget ér. A fehér szellem lecsapott. A galamb tollai még röpködnek a szélben, amikor János már ott térdel a madár mellett. Nyers, tiszta harmónia ez. Ahogy elindulunk vissza az autóhoz, és János a kesztyűs kezére veszi a büszke ragadozót, megértem, hogy ez nem csupán hobbi, hanem életre szóló, mély szövetség. Bérces János nemcsak röpteti ezeket a madarakat, hanem a szárnyaik alá adja azt a szelet, amely a magyar solymászhagyományt a nemzetközi elitbe és az UNESCO világörökségi rangjára emelte.
*Galánthai Lelovich György (1913–1993) ornitológus, szakíró, a magyar solymászat kiemelkedő alakja.
Poór Mara
Bérces János a Staféta rovat következő riportalanyának dr. Schmelcz Anita háziorvostjavasolta.
