Az orvoslás és a művészet ritkán találkozik olyan természetességgel, mint dr. Tóth Éva életútjában, aki Maglódon praktizáló fogszakorvos, festőművész. Számára az anatómiai pontosság nem csupán szakmai alapelv, hanem közös nyelv, amely összeköti hivatását és szenvedélyét. Maximalizmusa, elhivatottsága és az örömszerzés iránti mély igénye különleges látásmódot ad mindkét területen.
A „napfény városában”, a meghatározó történelmi múltú, kultúrában gazdag, Tisza-parti városban, Szegeden született. A helyi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium tanulójaként érettségizett és egyetemi tanulmányait is a városban, a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemen fogorvosi karán végezte, kitüntetéssel (fogszakorvos, konzerváló fogászat – fogpótlástan szakorvos). Középiskolai, majd medikus éveiben kosárlabdázott az NB1-es szegedi csapatban. Tíz éven keresztül dolgozott a Fogászati és Szájsebészeti Klinikán. Közel húsz évig óraadóként tanított a Szegedi Tudományegyetem Fogorvostudományi Karán.
– A fogorvosi karriered mellett hogyan és mikor találkoztál a festészettel?
– 2008-ban nagy divat volt a jobb agyféltekés, 3-4 napos rajzkurzus, és családi, baráti nyomásra elmentem egy ilyen foglalkozásra. Hatalmas flow élményem volt a kurzus végére, és úgy éreztem, hogy bármire képes vagyok. Ott szembesültem azzal, hogy van egy vizuális képességem, egy vizuális kifejezési mód, a rajzolás. Addig nem volt ez egy feltérképezett, felismert képesség, készség, belső világ. Elkezdtem grafittal rajzolni portrékat, és ugyan nagyon élveztem, de már akkor is éreztem, hogy nem szeretem a fekete-fehér világot. A színek felé vonzódom, mert a világ nem szürke, fekete, fehér, hanem színes és ragyogó. Nemcsak az eredményért, a képekért alkotok, hanem azért, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz, hogy felszínre hozzam azt, ami mélyen a lelkemben lakozik. Elkerülve Budapestre, 2018-ban nagy fordulatot vett az életem, belecsöppentem a művészvilágba, a festészetbe, egy alkotói közösségbe, és azzal szembesültem, hogy nekem van itt mit keresnem. A Zsilip Festőtanodában komoly festőművészek voltak a mestereim, többek között Gasztonyi Kálmántól kezdtem el tanulni a klasszikus olajfestészet alapjait. Egy idő után azonban azt éreztem, hogy „szűk ez a cipő”, és új inspirációra vágytam, megismerkedni más művészekkel, más területekkel. 2024 őszén néhány festő barátnőmmel összefogtunk, és új utakat keresve sok új festőművésszel, új kurzussal, új szemlélettel találkoztunk.
– Ennek az eredménye volt április 17-én a „Megállított pillanatok” címmel megrendezett csoportos kiállítás megnyitója a MagHázban?*
– Igen, bár már előtte is részt vettem csoportos kiállításokon. Az első önálló kiállításom több mint egy évvel ezelőtt volt Szegeden. Jöttek a régi általános iskolai, gimis osztálytársaim, egyetemi kollégák, tanítványok, tanáraim. Az volt a második csoda, amit megéltem. Én ott annyi szeretetet és elfogadást kaptam a „tarsolyomba”, amit amíg élek, nem felejtek el, mindig emlékezni fogok rá.
– Mi a festészeted lényege?
– Én nagyon szeretem a szépet, ami örömet okoz, ami harmóniát képvisel. A képeimben mindig olyan témát keresek, amely a lelkem bizonyos szegletének kivetülése. Az én képeimhez nem kell hozzátenni, hogy mit érez a festő, mert látszik. Az élet szép, azért vagyunk itt, hogy megéljük a szépséget, a harmóniát. Ha ezt tudom másoknak közvetíteni, akkor tudok adni valamit a világnak. Nem szeretnék ennél többet, és ha ez valakinek ugyanazt jelenti, mint nekem, akkor én már tettem valamit, valakiért. Bennem nem zajlanak drámák, amit szeretnék kifesteni magamból, nem kell dolgoznom a feldolgozatlan traumáimon, mert ezt már megtettem. Viszonylag béke van bennem.
– A festészet hogy kapcsolódik a fogorvosi szakmádhoz?
– Az anatómiai pontosság vezérli a fogorvost és a festőt is. A fogorvoslásban is az alkotás részét szeretem, de a precizitás és az alkotás együtt jár. Minden egyes munkámban próbálom a szépséget létrehozni. Maximalista vagyok, és nem elégszem meg kevesebbel, muszáj, hogy az, amit csinálok, örömet okozzon. Nem biztos, hogy akin dolgozom, az ennek tudatában van, de bennem ez zajlik. Ott is a kezemmel hozok létre valamit, de nem a színekkel, hanem a formákkal dolgozom.
– A fogorvosi alkotás zártabb, határai vannak, míg a festészet jobban enged szárnyalni, nincs megkötve a kezed.
– A határ abból adódik, hogy a fogorvoslásban két ember interakciója zajlik. Van, amikor sikerül ez a kapcsolódás, és van, amikor nem. Nyilván ez akkor az én belső sikerérzésemet is meghatározza. Ha nem tudunk egymásra rezegni, kapcsolódni, annak számtalan oka lehet, és akkor az alkotás öröme nem teljes. A festészetben ha valami nem tetszik, akkor nem csinálom. Az orvoslásban nem mondhatom azt, hogy nem csinálom. Ez a különbség a kettő között, hogy itt nem vagyok olyan szabad.
Tóth Évával, Gulyásné Markó Judittal, Szabó Terézzel és Kalamár Hajnalkával beszélget Adilov Alim
a Megállított pillanatok c. csoportos kiállításuk megnyitóján
– Jól látom, hogy az életed az örömszerzés körében működik? Örömet szerzel a festészeteddel, és ezek szerint a fogorvoslás is örömszerző munka?
– Öröm, amikor valakit a személyes kapcsolódás mentén át tudunk hozni egy nehéz ösvényen, és látjuk, hogy az alagút végén neki is kisüt a nap. Gyerekeknél meg szintén öröm, amikor látjuk, hogy felszabadítottuk. Ha a szülővel együttműködésben lehet dolgozni, csodát tudunk tenni. A szülő támogatásával letisztogatjuk a transzgenerációk alatt lerakódott mumust, a félelmet, szorongást. De ehhez játékos felkészítés szükséges, ez adja a nyitottságot, a bizalmat. Én mindig felépítem ezt a folyamatot, elmondom, hogy mit csináljanak otthon, hogy beszélgessenek a gyerekkel, milyen mesét mondjanak neki, a Fognyűvő Manót nagyon szeretik. Amikor jönnek, kérdezek a gyerektől a meséről, és beszélgetünk. Volt olyan kisgyerekünk, aki már katonaruhában jött, mert hogy csatázunk, és ő a hadvezér. Ezek a mi kis hétköznapi csodáink. Persze, előfordul, hogy nincs mindig sikerélmény, de erre is jó a festészet. Ha talajvesztettnek érzem magam, akkor van egy másik irány, ahol a lelkem meg tud nyugodni, újra tud ragyogni, fényleni, mert az élet szép és jó.
– Sok éven keresztül egyetemi oktató voltál. Fontosnak tartod az edukációt?
– Világéletemben tanár szerettem volna lenni, sokáig erre is készültem. Szüleim biztatására választottam a fogorvosi pályát. A konzerváló fogászatot nagyon szerettem tanítani, átadni a tudást, a szemléletet és azt a belső hozzáállást, amit nekünk is tanítottak, amit mi is kaptunk. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert emberileg is kiváló professzoraim voltak a szegedi egyetemen. A közös bennük az volt, hogy a hivatásuk, a szakma iránt nagyfokú alázattal rendelkeztek. Van egy mondat, amit tőlük tanultam, és én is átadtam a diákjaimnak: Soha ne felejtsük el, hogy annak a fognak a végén ember van! Sokszor tényleg nagyon nehéz, de nem szabad hagynunk, hogy a körülmények hatására kiölődjön belőlünk az emberség, az alázat, a becsületesség.
Dr. Tóth Éva szavai mögött egy olyan ember portréja rajzolódik ki, aki minden tettével nyomot hagy mások életében. Akár gyógyít, akár tanít, akár alkot, ugyanaz a csendes, belső szándék vezérli, örömet szeretne adni. Talán éppen ez az, ami igazán maradandóvá teszi a munkáját. Nemcsak a precizitás vagy a szakmai kiválóság, hanem az a szívből jövő törekvés, hogy egy kicsit szebbé tegye a világot azok számára, akikkel találkozik.
Poór Mara
Dr. Tóth Éva a Staféta rovat következő riportalanyának Mészárosné Ádám Andrea óvodaigazgatót javasolja.
*A maglodhangja.hu tudósítása a Megállított pillanatok című tárlat megnyitójáról: https://maglodhangja.hu/2026/04/19/a-buvos-negyes-es-a-megallitott-pillanatok
