Sass Gyula neve az 1960-as években már fogalommá vált. Az is maradt. Személyét, évtizedekig tartó tevékenységét méltán mondhatjuk legendásnak. Nemcsak Maglódon, hanem megye- és országszerte is. És bár az emberek meghalnak, a legendák tovább élnek.
De ahogy a legendák eredete is homályba vész, Sass Gyula ifjúkoráról is nagyon keveset tudunk.
Amikor 1910. április 10-én napvilágot látott a vajdasági, dél-bácskai Dunabökényben, a magyarok már akkor is kisebbségben éltek ott. Az 1900. évi népszámlálás szerinti 3322 lakos túlnyomó többsége, 2914 fő német nemzetiségű volt, 212 sokác és csak 169 magyar, igaz, szerb akkor még kevesebb: 27. De előbb az I. világháborút követő Trianon a magyarokat űzte el otthonról, később a II. világháború nyomán kollektív büntetésképp a németeket deportálták, ez utóbbi tragédia azonban most nem ide tartozik.
Dunabökény 1914, 1915, 1916 (képeslapok a Darabanth Aukciósház árvreréseiről)
Sass Gyula családját, mint vihar a leveleket, sodorta szét a történelem. Édesapja Buttler grófnál volt uradalmi gépész, és az I. világháborúban elhunyt. Édesanyja Amerikába emigrált. A kis Gyulát nagynénje nevelte, akinek csendőr férjét a szolgálat szólította az ország különböző részeibe. 10 éves múlt Gyula, amikor a trianoni békediktátum a Vajdaságot Szerbiához csatolta. Családja ekkor kerül Maglódra, ahol otthonra talált.
Valójában Sass Gyula magánéletéről is minimális ismerettel rendelkezünk csak: édesapjához hasonlóan ő is megjárt egy világháborút, de ő túlélte, ahogy túlélte a 13 hónapos szovjet hadifogságot is. Pályaválasztásában, hajlamaiban szintén édesapja örökségét vitte tovább, aki körül gyermekként annyit lábatlankodott: előbb villamosvezetőként dolgozott, azonban végül műszerész lett. Betegsége 1965-ben korai nyugdíjba kényszerítette.
A motoros legenda viszont valóban úgy indult, mint egy mese: Sass Gyula vándorméhészként járta az országot. Míg a szebbnél szebb magyar tájakkal ismerkedett, olthatatlan szeretet gyúlt szívében a természet iránt. És ehhez a rajongáshoz társult a másik, az örök szerelem. És szerencsére erről az élete végéig tartó „szerelemről”, a legendát megalapozó motorozásról jóval többet tudunk.
„Már legény korában szert tett egy motorra, mégpedig [egy] már akkor is kuriózumnak számító Ruppe ékszíjmeghajtású gépre. Hamarosan túladott rajta, és megint egy ritkaságszámba menő feszítőkaros, szíjmeghajtásos motort vásárolt, mely akkoriban még »megtolással« indult. Ettől kezdve nem volt megállás – tudósít az „Öreg motoros nem vén motoros” c. cikk a Pest Megyei Hírlap monori különkiadásában 1988. február 24-én –, újabb és újabb szerzeményei voltak. Szerény fizetése miatt rendszerint használtan vagy teljesen roncs állapotban vette meg a gépeket. Hetekig, hónapokig bűvölte, amíg újra üzemképes állapotba varázsolta.” Sass Gyulát elkapta az a bizonyos gépszíj: élete során mintegy 40 járgányra tett így szert.
Az is kiderül az újságból és még számos korabeli tudósításból, cikkből, hogy a motorszerelésre is az említett szerény anyagiak késztették. Pontosabban egy – mai szóhasználattal – jócskán túlárazott javítással való szembesülés. A felháborodásból elhatározás és hivatás lett: az évek, évtizedek során kitanulta a motorszerelés minden csínját-bínját.
Utólag mondhatjuk: a motorok iránti szenvedély, a motorszerelés iránti elkötelezettség, a motorozás mint közlekedési forma iránti hűség szervesen összefügg a természetjárás és a honismereti iránti elhivatottsággal. 1963-ban ez már világossá is vált: ekkor szervezte meg a maglódi művelődési házban az első formális csapatot, egy szakkört. A Monor és Vidéke március 12-ei számában a célokat így foglalta össze Sass Gyula „elvtárs”, aki Fejes Istvánnal párban vezette a csoportot: „Maglódon közel 200 motoros és azt hiszem, 10 gépkocsitulajdonos van. Ezeket szeretnénk összefogni, közös problémáinkat összefogva megoldani. Ezen túl közös kirándulásokat hajtunk végre az »Ismerd meg hazánkat« mozgalom keretén belül. Első utunk Aggtelekre vezet (…). A szakkörnek ez ideig 26 tagja van, de hisszük, hogy ez a létszám megtöbbszöröződik az első eredmények láttán.”
Néhány év tapasztalatszerzés és sikertelen próbálkozás után pedig, 60 esztendővel ezelőtt, 1966-ban 16 ismerősével, barátjával megalapította a Községi Sportkör Motoros és Természetjáró Szakosztályát. Sass Gyula elnök vezetésével minden 2. hét szombat este a községi művelődési otthon kistermében igyekeztek megváltani a motoros világot. És annyiban sikerült is, hogy a tagok a magyar turistaszállókban 50%-os kedvezményt kaptak, de 4 főtől a vasúton is ugyanekkora ármérséklés illette meg őket, míg a diákoknak jelentős étkezési kedvezményt nyújtottak. Hol van ez már!
Azonban más szempontból sem volt könnyű dolga az úttörőnek:
„A hatóság erősen kötözködött, hiszen még szövetségünk sem volt” – számolt be „A nagy öreg emlékei” című riportban a Monori Hírlap 1991. szeptember 27-ei számában a maglódi újságírónak, Vémi Lászlónak.
Mégis sikerült, és megszületett az ország első túramotoros szakosztálya. Két évvel előzték meg Pest Megyei Természetbarát Szövetség születésnapját. Sass Gyula sporttörténelmet írt, és felhelyezte Maglódot az ország sporttérképére, amelyen addig a labdarúgás és a lovaglás eredményei, illetve üzői nyomán ismerhették a falu nevét.
A maglódi szakosztály példáját követve jöttek létre a megyében, Monoron, Vecsésen, és szerte az országban motoros klubok. A megalakulás egyéb természetű nehézségeiről, de inkább természetességéről egyszer (még 1970-ben az Autó-Motor szaklapnak) így nyilatkozott: „…a felszereléseket saját erőnkből szereztük be. Gyakran hallom, hogy motoros barátaink sok helyen szeretnének klubot alakítani, de nincs miből. Mi is ebből a »nincs miből« alakultunk meg. Amikor első alkalommal 14-en összejöttünk, alig hittük, hogy öt év múlva majdnem 60-an leszünk. Jogaink és kötelességeink egyformák, a tagdíjat magunk határozzuk meg és ebből vesszük meg a szükséges felszerelést. Idén szeretnénk egy filmfelvevőgépet vásárolni, hogy túráinkat a téli estéken újra feleleveníthessük.”
1966 augusztusában már 70 tagból állt a maglódi csoport. Velük körutat tettek az ország történelmi tájain, majd 3 hónapos kilincseléssel csoportos útlevelet szerzett Sass Gyula, hogy július elején 5 napos túrát tehessenek Jugoszláviában 8 motorral és egy autóval: 16-an.
Keresztül-kasul bejárták hazánkat is, és az első külföldi utat követő 5 évben pedig bebarangolták az NDK-t (ifjabbak kedvéért: az akkor még kettévágott Németország keleti, szocialista „felét”), Lengyelországot, Csehszlovákiát, Románián át (Erdélyt külön is!) Bulgáriát. És a motor nem állt meg: Jugoszláviát például annyiszor felkeresték, hogy „talpától a kalapjáig végigmászkáltuk” – nyilatkozta Sass Gyula. A Monori Hírlap 1985. június 1-jei számában kijelentette: „Kevés olyan európai ország van, ahol ne jártak volna a klub tagjai.”
Azért is fontos ez 40 évvel ezelőtti szombat, mert ekkorra már „Az is hagyománynak számít a klub életében, hogy minden évben országos motorostalálkozóra invitálják az érdeklődőket. Az idei vetélkedőt ma reggel fél 9-től tartják meg Maglódon. Erre az időpontra várják a helyi sportszékház elé a kis- és nagymotorosokat.” Ez volt tehát az első maglódi országos motoros találkozó. Amelyet 1988-ban már a 2. követett! És nem pusztán itt rendezték meg azt a bizonyos országos találkozót, de ezen az I. díjat Maglód, Monor és Vecsés szakosztályai közösen vehették át.
(Közbevetőleg: 1976 júliusában az Univerzál Tsz – van még, aki e névre emlékszik? – területén Maglódon rendezte meg a motorosklub a megyei ügyességi és KRESZ-versenyt, mert természetesen a megyei munkából is kivette Sass Gyula és a szakosztály a részét, ahogy a nemzetköziből szintén. Ugyanebben az évben talán egyetlen kivételként, otthon hagyták a motorokat, és repülővel látogattak el Moszkvába.)
Visszatérve a díjakhoz és a megtiszteltetésekhez: több mint 200 oklevél, kitüntetés, emlékplakett, serleg illusztrálja ennek az elnyűhetetlen motorosnak a pályáját. 1977-ben megkapta az „Arany túrázó” jelvényt. „Kiváló társadalmi munkáért” kitüntetést adományozott számára az Országos Testnevelési és Sporthivatal (amely 1998-ig az állami sportigazgatási szerv volt). Háromszor részesült „Kiváló társadalmi munkás” elismerésben, és 1988-ban az Országos Motoros Szövetség is „Kiváló Munkáért” kitüntető jelvénnyel tisztelte meg.
Sass Gyula részesült először, 1994 őszén, az akkor létrehozott Maglódért Emlékérem kitüntetésben (a díszpolgári cím mellett ez volt, ma is ez a 2. legnagyobb helyi elismerés). A méltatásban elhangzott: „Ezrek ismerik és szeretik segítőkészségéért, kedvességéért Maglód egyik legnagyobb közmegbecsülésnek örvendő polgárát”. De az akkori önkormányzati lapban elegendő volt ennyit írni fényképe mellé: „a KRESZ-oktatás mestere, [a] motorosok atyja”.
Az oktatói vizsgát Sass Gyula egyébként még katonakorában, 1927-ben tette le. És szinte haláláig oktatott is: autósokat, motorosokat egyaránt. Több mint 7000 főt segített a vizsgáig és azon is túl. Eközben pedig több mint 1 millió km-t vezetett balesetmentesen.
78 éves volt, amikor a Pest Megyei Hírlap riportja szerint „még mindig nem engedi el a motorkerékpár szarvát. Nem számít a kora, hiszen mint mondta: öreg az országút, nem pedig ő!” Olyannyira komolyan gondolta, hogy ekkor, 1988. június 17–19. között még a nemzetközi motorostalálkozó és országos közlekedésbiztonsági vetélkedő egyik fő szervezőjeként találkozhattak vele az országutak benzinszagú vándorai.
Erről jut eszembe: a több évtizedes múlt ellenére sem volt soha saját székháza, még klubhelyisége sem a maglódi motorosoknak. Ez persze inkább csak télen hiányzott nekik, mert, ahogy az egyik riporter megjegyezte: „Jó időben (…) az ő igazi klubhelyiségük a szürke országút, az erdők tisztása, a tengerpart – a természet.”
Sass Gyula már elmúlt 80 éves, amikor 1991-ben átadta a szakosztály vezetését egy huszonéves ifjúnak. Bár természetesen továbbra is a pályán maradt, a szervezések nehéz terhét átvállalta egy Kérges László nevű fiatal motoros. Természetesen a motorozással azonban sosem hagyott fel. Úgy tartotta: amíg az egészsége engedi, motorozik – és amíg motorozik, egészséges. Kérges László pedig atyai jó barátja, talán inkább mestere 1999. április 17-én Maglódon bekövetkezett halála után is folytatta a motoros találkozók szervezését.
Több mint negyedszázaddal később motoros szakosztály már nincs Maglódón. De 60 évvel az első magyar és maglódi motoros túraszakosztály megalapítás után, illetve 40 évvel az első maglódi országos motoros találkozó után talán a szeptember 26-ai I. Sass Gyula motoros emléktalálkozó elindít, beindít valamit. Vagy legalábbis megmutat valamit. Valamit a hűségből, az elhivatottságból. Valamit a természet- és hazaszeretetből. Valamit a szelíd motorosok lankadatlan vágyaiból.
Sass Gyulára emlékezünk: a magyar túramotorosok és a maglódi motorosok atyjára.
Varga Zoltán
Színes motoros fotók: Kérges László
