Belül mindig szól a zene

A tanár az origó – vallja Jutasi Miklós, aki 27 évfolyamtársából egyedül szeretett volna ténylegesen pedagógusi pályára lépni. Beszélgetésünk valójában arról szólt, hogy zenekarai sorsát, mint közösségek sorsát és elismerését viseli valójában a szívén. A Maglódi Városi Fúvószenekar vezetőjével március 15-e előtt találkoztam. Mert ezúttal kivételesen nem lesz ott (nem volt ott) a forradalmi megemlékezésen. A XVII. kerületi önkormányzat ugyanis a Bartók Béla Alapfokú Művészeti Iskola igazgatóhelyetteseként Pro Kultúra Rákosmente kitüntetéssel* ismerte el oktatásszervezői, tanári, művészi és zenekarvezetői munkásságát. Hogy mit gondol az elismerésekről, köztük a 2015-ben megkapott maglódi Domján Edit-díjról, hamarosan kiderül.

A fúvószenekarral tavasszal a szlovák napon is találkozhatunk, télen pedig a lassan évtizede mindig teltházas újévi hangversenyeken is. Jutasi Miklós egy álmát elárulja beszélgetésünk végén, de tudom, boldog igazán akkor lenne, ha jelentőségéhez mérten ismerné, elismerné és éltetné a város a fúvószene helyi kis- és nagyköveteit. Miklós lendülete, elhivatottsága és muzikalitása mellett utólag jelentéktelennek és prózainak tűntek a tudálékosan megfogalmazott kérdések, ezért mind kitöröltem! Hogy megmaradjon mégis a beszélgetés formája, helyükre a Valahol Európában musical „A zene az kell” c. dalának idézetei kerültek. Hogy úgy tűnjön: „van aki majd ír, és lesz, aki zenél”…

– A zene az kell?
Jutasi Miklós: Tegnap vizsgáztattunk Maglódon, és figyeltük közben a növendékeket. Van olyan közöttük, aki nem a legalkalmasabb a zenetanulásra. Fizikálisan például, mert fogsorproblémával, figyelemzavarral, a finom izommozgások koordinálásával küzd. Viszont erre mind-mind az egyik legjobb orvosság mégiscsak maga a zene és valamilyen hangszeren való tanulás! Nem feltétlenül kell kiválónak lenni ahhoz, hogy valaki zenét tanuljon. A lelket is sokféleképpen lehet ápolni, de a zenetanulás erre az egyik legjobb eszköz. Ahogy a személyiségfejlesztésre is. A maglódi zenekarban is vannak olyanok, akik esetleg át sem tudják fújni rendesen a hangszert, viszont egy jó közösségnek a tagjai. Őket is mind-mind be kell vonni ebbe a körbe. Inkább itt üljenek, mint a „gép” előtt.

– Hogy ne vesszünk el?
J. M.: Már a 30. éve vagyok a pályán, tanítok. Pályám kezdetén az egyik legfontosabb kritérium a minőségi munka, produktum volt. Ez és a zene volt az első, és csak utánuk következett minden. Ahogy azonban korosodtam, idősödtem, az én ars poeticám is átalakult. Sokkal fontosabb lett a közösségi élmény, a csapatmunka, mint az, hogy hibátlanul szólaljanak meg a művek, az alkotások. Hozzáteszem: természetesen igyekezni kell, hogy ne menjen ez az élmény a minőség rovására, mégis, sokkal fontosabb lett az egyén a közösség részeként, mint az egyéni tudás, a zenei tudás.

– A zene az kell, mert körülölel?
J. M.: Azt vallom én is, hogy a zene valóban mindenkié. Tapasztalataim szerint a tanítványaimnak csupán kisebb része rendelkezik kiemelkedő tehetséggel, ám ez korántsem jelenti azt, hogy a többiek számára ne lenne értékes a zenetanulás. Sőt, éppen ellenkezőleg: a zene senkinek sem árt, és nem követünk el hibát azzal, ha valakit erre az útra terelünk. Meggyőződésem, hogy mindenkit tanítani kellene a zenére, hiszen a tanulási folyamat során az ember gazdagabbá, gondolkodása összetettebbé, lelke érzékenyebbé válik. Talán egy ilyen világban még a konfliktusok is ritkábbak lennének. Mindez azonban nem csupán elhivatottság kérdése: nagyban függ a gazdasági körülményektől, attól, hány tanár áll rendelkezésre, mekkora óraszámban tanítanak stb.

– Itt van, aki csak néz?
J. M.: A hangnélküliség is a zene része. Amikor egy szimfóniában néma csönd van, az is az élményhez tartozik. Egy-egy műben a szünet is közöl valamit: lehet nyomasztó, lehet feszültség- vagy nyugalomkeltő stb., de ez a némaság is hozzátartozik a zenéhez. Ha nézzük a Hang nélkül c. filmet, még abban is előfordulnak zörejek, mint egy kis zenei szőnyeg.

– Ne vesszünk most el?
J. M.: Mi történne, ha betiltanák a zenét? Az lehetetlen! Az embernek van belső hallása, belső zenéje. A fiammal sok „konfliktust” okoz, hogy állandóan fütyülök, dúdolok. Mindig – még beszélgetés közben is – megy bennem az akkord, a muzsika, valami mindig szól. Ezt nem lehet megtiltani, elnémítani. Lehet, hogy kívülről úgy tűnik, néha néma az ember, de belül mindig szól a zene. Amióta az ember megfogta a botot, és összeütötte, azóta zenél is.

– A jó, a rossz csak szó, olyan, ami sokszor változó?
J. M.: A zenét nem lehet kötelezővé tenni – legfeljebb erősen ajánlani. Bizonyos értelemben persze mégis „kötelező”: az alapfokú oktatás részeként, az általános iskolában minden gyermek részesül ének-zene oktatásban. Ott kell lennie az órán? Igen. 16 éves koráig tankötelezett, így ez is a tanulmányai közé tartozik. Ugyanakkor szerencsére nem olyan kényszer ez, amely torzítaná a személyiséget – ha hat is az emberre, legfeljebb pozitív irányban formálja.
Valójában erőszakkal semmit sem lehet igazán kötelezővé tenni. Gondoljunk csak a Tízparancsolatra: még a legalapvetőbb szabályokat sem tartja be mindenki maradéktalanul, mégis irányt mutatnak, keretet adnak, és nélkülük könnyen káosz alakulna ki. A zene esetében is hasonló a helyzet: nem kényszer, hanem lehetőség és útmutatás.
Más a helyzet azokkal, akik saját döntésükből lépnek be egy zeneiskola falai közé. Számukra a zene már bizonyos értelemben kötelezővé válik – de ez a kötelezettség egy szabadon vállalt elköteleződésből fakad. Amikor valaki jogviszonyt létesít az intézménnyel, egyfajta szerződést köt, amelynek része a fejlődés nyomon követése is: osztályzatok, koncertek, vizsgafellépések formájában.
Mégis, a „kötelező” szó jelentését érdemes árnyaltabban értelmezni. Számomra a zenetanulás nem pusztán teljesítmény vagy mérhető eredmény kérdése. Ez egy belső választás, amelyben a befektetett munkán, fejlődésen kívül az átélés, az öröm és az önkifejezés a legfontosabb. Talán ezért is ritka nálam a rossz osztályzat: a zene nem lehet „négyes” vagy „közepes”. Mindenki a saját útját járja, mindenki másképp közelít hozzá – és ez így van rendjén. A gyerekek néha meglepődnek ezen a szemléleten, de nálam mindenki ötöst kap. Az is, aki gyengébb. Eljön, tisztességes munkát fektet a tanulásba, szeret itt lenni, és együtt jól érezzük magunkat. Megtesszük, ami tőlünk telik – és ez önmagában érték.

– Mindenki erős, és életrevaló?
J. M.: A Maglódi Városi Fúvószenekarban vannak lelkes amatőrök, barátok, növendékek a Vermesyből, a polgármester is ott zenél. De nincsenek annyian, hogy egy öngerjesztő folyamat biztosítsa az utánpótlást. Ahhoz nincs elég fúvós növendék Maglódon. Jönnének, jelentkeznének többen, de álláshely nincs több, amire fel lehetne venni kollégákat, vagy hogy nagyobb óraszámban tanítsanak. Hiába a szándék, hiába tanítanánk szívesen még 10-20-szal többet trombitából, fuvolából, szaxofonból, klarinétból stb. Ez pénzkérdés. A tankerület szándékára vagy felsőbb akaratra lenne szükség. Véleményem szerint Maglódon még legalább két egész fúvós állás sokat javítana a helyzeten.

– Itt mindenki tudós, mert mindenki figyel?
J. M.: A tehetség már abból látszik, ahogy valaki megfogja a hangszert. Ahogy megfújja. Az első hangból már érezhető benne valami, valami spiritusz, ami nem általános. Ha játszik egy dallamvonulatot, abban már megjelenik a zene, a dinamika. A legtehetségesebbeknél azonnal érezni lehet, hogy valamit közölni akar. Nem eljátssza a darabot, hanem elmond valamit vele. Csak az tud zenével mesélni, akiben megvan a tehetség. A tudáshoz a tehetség azonban csak 10%-ot ad hozzá, a többi az szorgalom. Szorgalom, gyakorlás, tanulási vágy.

– Van, aki majd játszik, és sose nő fel?
J. M.: A zenetanár egyik alapfeladata szerintem, hogy úgy ültesse el a gyerekben a zene iránti elkötelezettséget, ezt a magot, hogy az örök életében elkísérje. Ha már azt elérem egy növendéknél, hogy amikor felnőttként autózik, és a rádióban komolyzenét hall, nem elkapcsolja, hanem hallgatni kezdi, az már nagy eredmény. A komolyzenéről az szokott lenni az általános vélemény, hogy „nem szeretem, nem értem, bonyolult, hülyeség”… Ha azt eléred, hogy tetsszen neki, akkor nyert ügyed van. Akkor már érdemes volt alapfokon végig kísérni. Ha pedig van egy közösséged, egy fúvószenekarod, és még azt is eléred, hogy családapák és családanyák is a tagjai legyenek, és azok is maradjanak… És időt, energiát hajlandók rászánni, hogy a zene szerves részét képezze életüknek idősebb korukban is – akkor ennél többre nem is vágyhatok.

– A dal egy biztos hely?
J. M.: Egy zenésznek a pirosbetűs ünnepek egy idő után mindig a munkát jelentik. Március 15-e nekem azonban mély tisztelgés. Az, hogy a Himnuszt, a Szózatot, a Székely himnuszt eljátszhatjuk, nem munka. Ez előtt az ünnep előtt tisztelegnie kell minden magyar embernek. Idén azonban nem tudok a maglódi ünnepségen részt venni, mert kitüntetésben részesülök Keresztúron, és ütközik a két időpont.

– Köztünk minden ember más, különös és sokfajta szokás?
J. M.: Úgy érzem, hogy a Teremtő a tenyerén hordoz, hiszen már több kitüntetésben részesültem. Pedig szerintem nagyon sok ember hozzám hasonlóképp éli életét. Ilyen szinten, színvonalon dolgozik, és mégsem kerül közel ezekhez az elismerésekhez, mert nem figyelnek fel rá. Esetemben valahogy a környezet mindig kellő időben, kellő mélységgel értékelte a befektetett munkát, az elhivatottságot. Szerencsés ember vagyok. A pályám is szinte tökéletesen igazodik az életszakaszaimhoz. A környezetem elismerése nagyon-nagyon fontos számomra, bár tudni kell, hogy ezekhez az elismerésekhez nem tartoznak „borítékok”. Egy zenésznek vagy egy tanárembernek azonban néha sokkal többet jelent maga az elismerés, egy meleg kézfogás, a baráti szeretet, mint az anyagi juttatások. Azért fontos, mert az ember ettől érzi, hogy a helyén van. Úgy érzi, hogy nem él hiába. Hogy a közösséget szolgálja – ha lehet ilyen nagy szavakat használni. És hogy a szolgálata nem nyomtalan, nem észrevétlen. A díjak ezért sarokkövek az életemben. A legnagyobb meglepetés volt számomra, hogy évekkel ezelőtt a Domján Edit-díj kapcsán képbe kerültem a maglódi önkormányzatnál. Akkor úgy éreztem, hogy azt a díjat túl korán kaptam. Így idősödve inkább azt mondom, hogy ez az a fajta elismerés volt, ami most hiányzik a fúvószenekar körül. Hogy: „köszönjük szépen, elkezdtél valamit, ami még nem volt itt, Maglódon, nagyon jó, csináld tovább, hajrá!”.

– Lehet egy dal vagy ritmus vagy zaj, egy árva hang, egy jel?
J. M.: Gondolkozom egy fúvószenekari fesztiválban. Ha ugyanis van egy produkciód, akkor már érdemes Maglód és Keresztúr mellett Isaszegben, Gyömrőben, Pécelben, szóval ebben az egész vonalban gondolkozni. Meg kell próbálni megfürdetni a produktumot mindenhol, mert az nekik is jó, nekünk is jó. Nekünk van szereplési lehetőség, ők meg látnak-hallanak valami olyat, ami addig nem volt. Így gondolok a filmzenei projektünkre is. Bár Rákosmentén 85 ezren laknak, Maglódon meg „csak” 12,5 ezren, és nem egyformák a munkakörülmények, de én ugyanazt a kultúrát képviselem mindenütt. A maglódi színpad nekem ugyanazt jelenti, mint a Carnegie Hall. És ugyanazt tudnánk produkálni New Yorkban, mint a Vigyázó Sándor Művelődési Központban Keresztúron, vagy Gyömrőn, a Hankó István Művészeti Központban vagy a péceli főtéren.

– Máris érzed, hogy védve vagy?
J. M.: A szlovák napon teherautóra ülve szoktuk kísérni a menetet. Maglódon úgy tekintettek ránk, hogy „ezek a trubacsok”, „a rezesbanda”. A fúvószenekar nem az! Sokkal-sokkal több annál! A fúvószenekar klasszikus zenekar, a repertoárba azonban belefér minden az igazi magyar indulótól kezdve a legkomolyabb szimfóniaátiratig. Eleinte a felkérések arról szóltak, hogy elég lenne csak pár fúvós, hogy szolgáltassa a fúvószenét. Én azonban nem voltam hajlandó kiválasztani a legügyesebb 4-5 embert, aki menetel a tánc élén. Nem akartam a zenekart megosztani! Ez egy közösség – ha ez kell, akkor megyünk együtt. Vagy a teljes csomag, vagy senki! Nem választok ki néhány tagot, hogy a többi csak nézze, és azt érezze, rá már nincs szükség. Ilyenkor tényleg fontosabb a közösség, mint maga a zene. Nem akarok rangsorolni egy menet kedvéért.

– Ha van elég szív, az sokat segít?
J. M.: Remélem nem tűnik szerénytelennek, de én mindig, minden életszakaszomban úgy éreztem, hogy a pályám csúcsán vagyok. Amikor arra volt szükség, hogy megalapítsam Maglódon a fúvós tanszakot egy kollégámmal, azt tettem. Amikor arra volt szükség, hogy zenész legyek, akkor én az voltam, és úgy éreztem, ott vagyok a pályám csúcsán. Amikor tanítani kellett az ifjú generációt, és meg kellett mutatni, hogyan lehet a tehetséget úgy felkarolni, hogy például most már az Operaház első oboistája legyen, vagy akkreditált országos versenyt nyerhessünk, akkor én ezt megtettem. Megtettem, mert megtehettem. Mert a Jóisten adott olyan növendéket, akivel ezt meg lehetett tenni, és most már a mestert meghaladta a tanítványa. Megvolt a kellő szaktudásom, akaratom, szeretetem mindehhez.

– Éjjel mindenki álmodik?
J. M.: Azért megyek el nyaralni, mert a családom szereti, én pedig hűségesen követem őket. Megmondják, hova menjünk, és én megyek. Engem azonban a Seychelle-szigetek nem izgat, egy picit sem. Sokat utaztam már életemben, jártam sokfelé a világban, de a Bakony az én otthonom. A bakancslistám egyetlen pontja, hogy felállíthassam az indián sátramat az erdőben, és kiköltözhessek, elvonulhassak oda, ahogyan teszem ezt már 35 éve. Oda kell mennem tisztulni, a tűz mellett pipázni, énekelni. Fel kell ölteni az ágyékkendőt és a mokaszint, hogy az ember újra megtalálja a helyét ebben a világban. Nincsenek elérhetetlen álmaim. Nem akarok a legokosabb, a legszebb, a legtehetségesebb lenni a világon. Nem is vagyok, nem is akarnék az lenni. Olyan vágyaim vannak, amiket szívvel, szorgalommal el lehet érni. Hiszem, hogy ha tényleg mindent beleadok, akkor a sors a vágyott lehetőségeket fel fogja kínálni. Én pedig akkor ezt megragadom – és megvalósítom.

Varga Zoltán