Június 4-én 17 órára diákokkal és szüleikkel, tanáraikkal, civil szervezetek képviselőivel, városvezetőkkel és más érintettekkel telt meg az országzászló előtti kis tér.
A nemzeti gyásznapon, a trianoni békediktátum 106. évfordulóján a Vermesy Péter Általános Iskola, a MagHáz és az önkormányzat megemlékezését dr. Óbert György nyugalmazott jogász nyitotta meg „Magyar vagy” című saját versével. Kérges László polgármester beszéde arról tanúskodott, hogyan szövi át meg át életünket a történelem és életünk a történelmet. Trompler Ildikó országgyűlési képviselő üzenetét Veres Violetta olvasta fel. Késmárky Uzonka, Kiss Helga és Morva Dorka tanítványai dalban, versben, prózában és táncban is próbálták megfogalmazni azt az érzést, azt a gondolatot, azt a szót, amelyről Karinthy Frigyes ezt írta „kisfiának”: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek.”Krisztován Márton és Németh Mihály a helyi történelmi gyülekezetek nevében tolmácsolták az imádságot és osztottak áldást, az imádságra és áldásra szomjasaknak.
Kérges László emlékező beszéde:
Ugye, nem csak gyászolni és emlékezni jöttetek ide? Kedves Maglódi Barátaim! Tisztelt Jelenlévők! Kedves Testvéreim!
Ezen a fájdalmas, mégis reményekkel teli napon, néhány személyes gondolatot osztok meg Önökkel, Veletek a hazaszeretet, a szeretet, a reménykedés és a kétségbeesés különös elegyéről, amely minden magyar szívében ott él június 4-én.
A személyes érintettség az, amikor a történelem belép a családba. Számomra Trianon nem csupán a történelemkönyvek lapjain szereplő dátum. Nem csupán térképek átrajzolása, és nem csak veszteség. Számomra Trianon családi történet is. Hiszen leányom férje határon túli magyar. Itt él velünk, itt alapított családot, és így az unokáim által az én családom is érintett.
Amikor Erdélybe megyünk, amikor átlépjük azt a bizonyos határt, amelyet nem a szívünk húzott meg, az ott élők olyan szeretettel fogadnak, hogy az ember szinte zavarba jön. Nem tudják, mivel kedveskedjenek még, mivel mutassák meg, hogy testvérek vagyunk, hogy összetartozunk, hogy a történelem viharai ellenére is egy nemzet maradtunk.
Ilyenkor azért mindig belém hasít a gondolat: az anyaországban élőknek Trianon történelem, a határon túliaknak viszont valóság. Ez a kettősség pedig – bármennyire is fáj kimondani – szakadékot is teremt közöttünk.
A trianoni döntés nem csupán területeket szakított el. Családokat szakított szét, barátságokat, és egy nemzetet szakított szét. Aki elhagyja szülőföldjét, akár kényszerből, akár lehetőség miatt, az kicsit mindig hontalanná válik. Itt sincs teljesen otthon, ott sincs teljesen otthon. És ez a kettősség generációkon át öröklődik tovább. És melyik generáció talál majd megnyugvást? A miénk? A gyermekeinké? Vagy talán az unokáinké? Nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy ez az állapot nem örök: a reménykedés, ott él minden magyar szívében.
Apponyi Albert a békekonferencián így fogalmazott: „Nem lehet egy nemzetet büntetlenül megcsonkítani.” Ez a mondat ma is érvényes. (Látjuk a mai Franciaországot vagy Angliát ugye?) A magyar lélek nem felejt, és nem is gyűlöl, de nem akar rombolni. A magyar lélek hordozza a fájdalmat, de közben épít, alkot és szeret.
A Szentírásban ezt olvassuk: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4) Ez az ígéret ma nekünk is szól. Mi, magyarok, sokat sírtunk. Sokat veszítettünk. Sokat szenvedtünk. A vigasztalás nem csupán kívülről érkezik. A vigasztalás ott van bennünk, a hitünkben, az összetartozásunkban, abban, hogy tudjuk: az isteni akarat nem a szétszakítottság, hanem a szeretet.
Sok határon túli magyar máig nem tudja elfogadni, hogy idegen ország polgára lett egyik napról a másikra. És hogyan is tudná? Hogyan tudná elfogadni, hogy a szülőföldje, a temploma, a temetője, a nagyapja földje egyszer csak „külföld” lett? Miközben mi, anyaországi magyarok sokszor csak sajnálkozunk vagy nosztalgiázunk, nekik – a határon túli testvéreinknek – ez a mindennapi valóság, amit mi csak megemlítünk: a reggeli kávé mellett elmondott történetek, a temetőkben, a régi házak romjai között érzett fájdalom. Ezért van szükség arra, hogy enyhítsük a fájdalmat. Hogy hidakat építsünk. Hogy ne csak emlékezzünk, hanem kapcsolatokat teremtsünk. A testvértelepülési kapcsolatok, a civil szervezetek együttműködése, a Kárpát-medencei magyarok találkozója mind-mind olyan alkalmak, ahol újra és újra átélhetjük azt, hogy minden találkozás a határon túliakkal öröm.
Te, aki most itt vagy velem szemben – Te, ki vagy ebben a történetben? Lehet, hogy érintett vagy, mert a családodban is van határon túli magyar? Lehet, hogy sajnálkozó vagy, mert fáj a veszteség? Lehet, hogy tenni akaró vagy, mert hiszel abban, hogy a nemzet összetartozása nem csak szó? Lehet, hogy álmodozó vagy, aki egy igazságosabb világot remél, és régi térképeket nézegetsz? De bárki is légy, egy biztos: része vagy ennek a nemzetnek, ennek a történetnek. Része vagy ennek a fájdalomnak is, de része vagy a reménynek is.
A mai világban, amikor Európa és a világ politikai térképe újra és újra változik, amikor háborúk, válságok, belpolitikai bizonytalanságok vesznek körül minket, különösen fontos, hogy megőrizzük a józanságot, a békét és az összetartozást. A nemzetpolitika nem lehet pártpolitika. Nem lehet kampányeszköz. A nemzetpolitika nem lehet megosztó sem. A nemzetpolitika csak akkor ér valamit, ha a szeretetből, a felelősségből és a közös jövőbe vetett hitből táplálkozik.
Mit tehetünk mi, egyszerű emberek? Ápolhatjuk a kapcsolatot határon túli testvéreinkkel. Részt vehetünk közös programokban, találkozókon. Támogathatjuk a magyar iskolákat, közösségeket, kulturális szervezeteket, egyházi közösségeket. Megtaníthatjuk gyermekeinknek, hogy a nemzet nem a határokon múlik. És legfőképpen: nem felejtünk, de nem is gyűlölünk. Mert a gyűlölet nem épít, a szeretet viszont igen. Mindezek mellett pedig szüntelen imádkozzunk.
A remény üzenete az, hogy a magyar lélek nem adja fel. Trianon fájdalma több mint száz éve velünk él. De a magyar lélek túlélte a háborúkat, a megszállásokat, a diktatúrákat, a szétszakítottságot. És ma is él. Ma is dobog. Ma is remél. Mert tudjuk, hogy a nemzet nem a térképen, hanem a szívben létezik. És amíg a szívünkben él, addig nem lehet szétszakítani.
Kedves Barátaim, Testvéreim!
Ma, június 4-én nem csak emlékezünk. Nem csak gyászolunk. Hanem megerősítjük azt, amit száz éve próbálnak elvenni tőlünk: a hitet, hogy a magyar nemzet él, a reményt, hogy egyszer megnyugvásra lel, és a szeretetet, amely összeköt minket, bárhol is éljünk.
Mert mi ma nem csak gyászolni és emlékezni jöttünk, mert a magyar nemzet nem szétszakítható, bármennyire is próbálják: a szívnek nem lehet határokat húzni.
Isten áldjon mindannyiunkat, Isten áldjon minden Magyart!
Kérges László
Magyar vagy
Otthonod a Kárpát Haza,
Arany – nyelved minden szava,
Lelked puszták villám sólyma,
Szabadságod ős-Turulja,
Király vagy, és király leszel,
A béklyókat nem tűröd el,
Tépj csak szét minden bilincset,
Másét is, nemcsak tiédet,
Legyetek szabadok, és legyetek szépek,
Zengjetek büszkén himnikus zenéket,
Táncház fergetegén szíved dobbanása,
Az egész világon nincsen ennek mása.
Sohase felejtsed el, és tanítsd fiadat,
Magyarnak lenni nem sors, de feladat.
Óbert György
Fotók: Török Barnabás
Köszönet Késmárky Uzonkának az összefoglaló megszületésében való közreműködésért
