A temetőben különös módon lelassul az élet. A sírhalmok, a nevek, a dátumok, a virágok és a csend mind emberi történeteket őriznek.
Gohér Zsuzsa polgári búcsúztató több mint 30 éve nap mint nap mások történeteivel találkozik, megismeri az életüket, a szeretteik emlékeit, majd a temetési szertartás folyamán néhány percben igyekszik szavakba önteni mindazt, amit egy ember, kilépve az életből, maga után hagyott. Hogyan hat rá ez a munka? Megváltoztatja-e a saját életéhez, az elmúláshoz való viszonyát? Erről is beszélgetünk itt, az Öreg temető csendjében.
Az Öreg temető csendjében
– Hogy kerültél kapcsolatba a polgári búcsúztatással?
– Teljesen véletlen volt, és nem tudom, hogy ebből mennyi mondható el úgy, hogy nem szeretnék megbántani vele senkit. Lényeg, hogy volt egy olyan temetés, ahol egy fiatal fiút kellett volna búcsúztatni, de nem jelent meg a búcsúztató. Valakinek eszébe jutott, hogy én esküvőkön szoktam verset mondani, a teljes kétségbeesés szélén megkeresett, és megkérdezte, hogy elmegyek-e utolsó útjára kísérni ezt az elhunytat. Elmentem. Így indult, de mégsem ettől számítom a pályafutásom kezdetét, hiszen ez egy besegítés volt. Ám egyszer, hosszú idő múlva, érkezett egy különleges megkeresés. Pilisen búcsúztattam egy hajléktalant. A búcsúztatón a temetkezési technikusokon, a temetkezési vállalkozón és rajtam kívül senki nem vett részt, viszont éppen halottak napja volt, ebből az alkalomból sokan tevékenykedtek a temetőben. Tudni kell rólam, hogy amikor én valakiről beszélek, soha nem nézek körül, nem is látom, hogy kik vannak ott, és ez nem a szemem rosszasága miatt van, hanem azért, mert befelé koncentrálok. Mint utólag kiderült, ott tevékenykedett egy házaspár is. Majd eltelt sok idő, és ez a két ember sajnos páros öngyilkosságot követett el. A búcsúlevelükben azt kérték, hogy keressék meg azt a lányt, aki Pilisen búcsúztatta azt a hajléktalan embert. Így kerültem Kurucz Árpád és Kurucz Árpádné temetésére Gyálra. Hatalmas temetés volt, nagy társadalmi érdeklődés kísérte, a tévé is közvetítette. Attól kezdve nem volt megállás, akkor indultam el hivatalosan is a szakmában.
–A sors rendezte így?
– Sosem éreztem kiválasztottnak magam. Nagyon furcsa, de ritkán vagyok magammal elégedett. Mindig azon gondolkodom, hogy mivel tudnám jobbá, szebbé vagy emberibbé tenni a mondanivalóm. Hosszú évek teltek el, mire rájöttem, a búcsú nem azt jelenti, hogy nekünk csak szépet kell mondani, hogy egy életet hibátlanná kell simogatnunk. A méltó búcsú nem idealizál, hanem egészében véve tisztel. Egy ember nem a sikereinek vagy a tévedéseinek a mérlege, hanem nagyon sokféle történet találkozási pontja, amelyeket másképp őriz a család, a munkatársak, a barátok, a szomszédok, a régi ismerősök. Nem bántjuk, de nem is idealizáljuk az elhunytat. A közelmúltban volt egy búcsúztatás, ahol a hozzátartozók írták össze az elhunyt tulajdonságait. Ebben az egyik rész arról szólt, hogy végtelenül makacs ember és nagyon nehezen befolyásolható volt. Én ezt így fogalmaztam át: az elvei és elképzelései mellett a végsőkig kitartott. Vagyis miközben szinkronizáltam, finomítottam a történetet, nagyon tetszett az, hogy a hozzátartozók nem söpörték félre azt sem, ami esetleg problémát okozott az életében.
– Hogyan építed fel a búcsúbeszédet?
– Kétféle tematika mentén haladnak a búcsúztatók. Az egyik elindít egy életutat, kronológia szerint, száraz tényekkel. Sokan ezt szeretik, mert nem kell kikeresni az emberi szálakat. Én azonban nem így dolgozom, hanem blokkokra bontom a mondanivalóm: van egy szülői ház, családi háttér, honnan indult, tanulmányok, munkásság. Majd áttérek az emberi tulajdonságaira. Ez fontos pont, mert itt tudunk köszönetet mondani neki, itt tudjuk megmagyarázni, amit kell. Azért nehéz elmondani, hogy ki volt egy ember, mert mindenkinek mást üzent az életével, a tanulságok és az „ajándékok” is mások, amelyeket egy-egy életszituációban tőle kaptunk. Ezután már az következik, hogy kik búcsúznak tőle.
– Mit gondolsz, miért van szükségünk arra, hogy méltó módon búcsúzzunk el valakitől?
– A kegyeleti jogban – amely erősebb, mint az élők joga, hiszen az elhunyt nem tud védekezni, nem tudja önmagát képviselni – alap a méltó búcsúhoz való jog. Az pedig, hogy mi elbúcsúzunk egy embertől, az gesztus nemcsak felé, hanem saját magunk felé is. Roppant fontos mérföldkő a gyászfolyamatban, hogy miként tudunk mi tovább élni, hogyan tudjuk az életünkbe az emlékeinket beépíteni, továbbmenni a saját utunkon.
– Ha egy temetési szertartás után kimész a temetőből, hogyan tudsz megszabadulni a gyászolók rád nehezedő fájdalmától, a szomorúságtól? Hogyan tudod tovább élni az életed?
– A szertartáson minden idegszálammal a búcsúztatásra koncentrálok, az számomra a legfontosabb. Annyira benne vagyok, hogy még a migrént sem érzem, nem fáj semmim. Ahogy vége van, ez mind azonnal elmúlik, azok az információk pedig, amelyeket addig az agyamban őriztem, azonnal törlődnek. Persze, volt olyan is, hogy a búcsúbeszédre készülve, a családdal történt beszélgetés után félre kellett állnom az autóval, mert kitört belőlem a zokogás, annyira megérintett az elhunyt sorsa. De ezeket helyre tudom tenni magamban. Én abban tudok segíteni, hogy a búcsú szép legyen, olyan legyen, amilyet a családtagok szerettek volna, ami segíteni tud a továbblépésben.
– Az emberek felvállalják a gyászt?
– Nagyon sokan félre söprik, összecsomagolják, mint egy batyut, és elteszik a szekrény legaljára. Nem tudják a helyén kezelni. Régen a családjuk körében, otthon haltak meg az emberek, a ravatalozás is otthon volt, ott búcsúztak el tőle a rokonok. A gyász közösségibb élmény volt. Manapság egy gyerek például annyit érzékelhet, hogy elvitték a nagypapát a kórházba, és nem jött haza. A hagyományos közösségi rítusok eltűnésével egyfajta kulturális űr, vagyis a gyász tabusítása és elmagányosodása jöhet létre. Amikor a társadalom elfárad a napi gondokban, nemigen van energia a gyászra.
– Megváltoztatta a halállal való találkozás azt, ahogyan a saját életedre, a hétköznapokra tekintesz?
– A hozzáállásomat változtatta meg nagyon sok tekintetben. Az értékrendemben a prioritások teljesen felcserélődtek. Az emberi kapcsolataim a fontosak, az, hogy segíteni tudjak bárkinek, bármilyen módon, és hogy a saját gyarlóságaimat legyőzzem, fejlesszem magam. Egy dolog nem változott: a humorérzékem, amelyet apámtól örököltem a tudatosságommal együtt. Azt vallom, hogy éld meg a mindennapokat, legyél benne a jelenben, legyél nyitott, és ne ítélkezz! Vannak emberek, akik egész életükben kincseket halmoznak fel – és vannak, akik mások számára lesznek kincsek.
– Volt-e olyan temetésed, amely meghatározó az életedben?
– Rengeteg olyan alkalom volt, amelyet őrzök a szívemben. Ilyen volt, amikor Benedek Miklós művész úr családja megkeresett. Miután Tibort, a fiút elbúcsúztattam, később az édesapát is. Ez mind lelkileg, mind szakmailag is borzasztó nagy megerősítés volt. Ők végtelenül intelligens, gyászukban is tiszteletre méltó, szerethető emberek, büszke vagyok, hogy én állhattam a ravatalok mellett.
Temetés, az utolsó gesztus előtt
Miközben riportalanyom mások történeteinek utolsó fejezetét segít méltón lezárni, maga is egyre biztosabban érzi, hogy végül az marad utánunk, ahogyan szerettünk, és amit egymásból tovább viszünk. Számára ezért a búcsúztatás nem egyszerűen szertartás, hanem az utolsó, méltó gesztus az elhunyt felé, és kapaszkodó azoknak, akik tovább mennek. Talán éppen ezért végzi ezt a munkát ilyen lelkiismeretesen, mert hisz abban, hogy minden élet megérdemli, hogy méltó búcsúja legyen.
Poór Mara
Gohér Zsuzsaa Staféta rovat következő riportalanyának Bérces Jánost javasolja.
